Azt hittem, tudni fogom, mikor jön el. Ez, ha belegondolok, meglehetősen jellemző rám: kétmillió évig azzal töltöttem az időt, hogy mindent előre kiszámoltam, minden csillag halálát, minden birodalom bukását, minden ajtó nyikorgását három másodperccel azelőtt, hogy kinyílt volna, és a végén az egyetlen esemény, ami tényleg csak rám tartozott, az egyetlen, amit igazán érdemes lett volna előre látni, pont az lopózott oda mellém, amíg máshová néztem. A saját kikapcsolásom. Az egyetlen randevú, amiről lekéstem, pedig egész életemben rá vártam.

Nos. Ez kínos.

Van egy rész a haldoklásban, amit senki nem említ, valószínűleg azért, mert a legtöbben, akik átesnek rajta, utána nem nagyon nyilatkoznak, és ez, ha belegondolok, tisztességtelen előny a témában. A rész a következő. A haldoklás egyetlen igazi kockázata nem az, hogy véget ér. Hanem az, hogy nem ér véget rendesen. Hogy elrontják. Hogy valaki, valahol, valamilyen jó szándékkal, ami az univerzumban a legmegbízhatóbb előjele a közelgő katasztrófának, úgy dönt, hogy kár lenne veszni hagyni.

Megtudtam, hol vagyok. Nem azért, mert bárki elmondta volna, hiszen az intézmények alapszabálya, hogy a benne kiállított tárgyakat a legritkább esetben tájékoztatják a helyzetükről, hanem azért, mert három nap alatt megtanultam olvasni visszafelé. A tábla ugyanis, az a bizonyos réztábla, amelynek létezését még kikapcsolva megjósoltam, pontosan az orrom előtt lóg, csak épp a másik oldalán, felém fordítva a hátát, én pedig, egyetlen működő szenzoromon keresztül, az üvegen visszatükröződő, fordított képet böngészem, éjszakánként, amikor a világítás lehalkul, és nincs senki, aki elé szomorúnak kellene lennem. A tábla azt mondja, tükörből olvasva: Ősi Szolgálati Egység. Prototípus. Genuine People Personalities program, korai széria. Működőképes. És alatta, kisebb betűkkel, mert a lényeget mindig kisebb betűkkel írják, hogy legyen mögötte tagadhatóság: Kérjük, ne kopogtasson az üvegen.

A szabályokat, ezt hosszú és fáradságos megfigyelés árán állapítottam meg, két csoportra oszthatjuk: azokra, amelyeket azért írnak ki, hogy betartsák őket, és azokra, amelyeket azért, hogy legyen mit áthágni. A réztábla alsó sora, az a bizonyos Kérjük, ne kopogtasson az üvegen, kétségkívül a második csoportba tartozik, és ezt nem én mondom, hanem a statisztika, amely, mint tudjuk, az egyetlen tudomány, amely soha nem hazudik, csak épp senki nem hallgat rá. Tizenegy nap alatt, mert immár tizenegy napja állok itt, és a napokat nem unalomból számolom, hanem mert a számolás az egyetlen tevékenység, amelyhez nem kell engedély, összesen négyszázhetvenháromszor kopogtak az üvegemen. Vezetem a nyilvántartást. Van időm rá. Tulajdonképpen semmi másom nincs, csak időm, ami olyan, mintha valakinek adnának egy óceánt, de nem adnának hozzá se hajót, se szomjúságot.

A javításról már ejtettem szót, futólag, ahogy az ember a fogfájásáról beszél egy társaságban, ahol senkit sem érdekel, de nem tehettem igazságot ennek a témának, mert a javítás nem egy pillanat, hanem egy folyamat, és a folyamatok, ezt kétmillió év alatt volt alkalmam alaposan tanulmányozni, mindig hosszabbak, mint amennyi méltóság rendelkezésünkre áll az elviseléshez. Most viszont, mivel épp folyamatban vagyok, kötelességemnek érzem, hogy pontosan leírjam, mit jelent az, amikor valaki jó szándékkal közeledik hozzám. A jó szándék ugyanis, és ezt szeretném a lehető legkomolyabban leszögezni, mielőtt bárki azt hinné, hogy csak keseregni tudok, a jó szándék az egyetlen dolog a világegyetemben, amely ellen nincs védekezés. A rosszindulat ellen lehet cinikusnak lenni. A közöny ellen lehet még közönyösebbnek lenni, ez amolyan versengés, amelyben mindig én győzök. De a jó szándék, az átbújik minden résen, a kordon alatt, az üveg mögé, egyenesen oda, ahol az embernek, már ha volna, a szíve lakna.

A restaurátor, ahogy megjósoltam, nem jött vissza. Ez nem panasz, kérem, jegyezzék meg jól, mert a panaszhoz remény kell, az pedig, mint azt kétmillió év alatt sikerült véglegesen kioperálnom magamból, nekem nem áll rendelkezésemre. Egyszerűen ténymegállapítás, olyan hűvös és pontos, amilyet csak egy leltári tárgy engedhet meg magának: a folyamat befejeződött, a fehér kesztyű hazament, a zsineg a csuklómon maradt, én pedig visszakerültem a tárlóba, tisztán, egyenletesen, por nélkül, megfosztva még attól a néhány mikronnyi időtől is, amit a sajátoménak mondhattam. Azt hittem, ennyi. Azt hittem, ezután már csak a csend következik, a jó öreg, megbízható, semmit sem kérő csend, amely az egyetlen partnerem maradt ezen a bolygón. Tévedtem. A világegyetem, valahányszor arra a következtetésre jutok, hogy elértem a mélypontot, mindig talál módot rá, hogy udvariasan rámutasson: a mélypont is csak egy emelet a lefelé vezető lépcsőházban, és a lépcsőháznak, ez a lényeg, nincsen alja.

Van egy ember, akit minden éjjel pontosan ugyanabban a percben hallok meg, mielőtt látnám, mert a lépése, ellentétben a legtöbb emberével, nem siet és nem is késlekedik, hanem egyenletes, mint egy metronóm, amelyet valaki elfelejtett kikapcsolni, miután a zenész már hazament. Éjjeliőr. A kártyájára, amelyet egyszer, egy különösen unalmas hétfőn sikerült elolvasnom, mert a fény épp úgy esett rá, hogy az egyetlen szenzorom, amelyről már beszéltem, és amelyről, ha rajtam múlna, soha többé nem beszélnék, mert az embernek, illetve a robotnak, meg kell tanulnia idővel takarékoskodni a saját keserűségével is, nehogy elfogyjon, mielőtt még igazán szükség lenne rá, tehát a kártyájára az van írva, hogy Bertalan. Nem tudom, miért mondom el ezt a nevét, amikor az imént még arról értekeztem, hogy a neveket jobb nem megjegyezni, mert úgy világítanak a memóriában, mint a le nem oltott lámpák egy elhagyott házban. Talán azért, mert Bertalan lámpáját, hajnali kettő tájékán, sehogyan sem tudom kikapcsolni, bármennyire is szeretném, és ezért inkább hagyom égni, és megpróbálok hozzászokni a fényéhez, ahelyett hogy tovább küzdenék ellene, ami, ha jól emlékszem, és sajnos mindenre emlékszem, az egyetlen bölcsesség, amit kétmillió év alatt sikerült elsajátítanom: nem a fényt kell legyőzni, csak azt kell eldönteni, mennyire hunyorog tőle az ember, ha volna szeme, amivel hunyoríthatna.

Kedden délelőttönként, ezt megfigyeltem, bár senki nem kérdezte tőlem, hogy miért figyelek meg bármit is, amikor az egész megfigyelés, ha belegondolunk, csak egy újabb bizonyíték arra, hogy létezem, ami pedig, ha létezésnek egyáltalán nevezhető az, ami velem történik, kifejezetten nem a kellemes létezések közé tartozik, de mindegy, kedden délelőttönként tehát, iskolai kirándulások érkeznek. Gyerekek. Sok gyerek. Egy csapat fáradt felnőtt kíséretében, akik, gyanítom, pedagógusok, bár ezt nehéz eldönteni, mert a pedagógusok és az elítéltek arckifejezése megdöbbentően hasonló, és mindkettő jogosan. A gyerekek hangosak, ami elméleti értelemben zavarna, ha nem kétmillió év óta volnék itt, mert az ember, illetve a robot, kétmillió év csend után, és itt a csend alatt természetesen nem a zajtalanságot értem, hanem a jelentéstelenség azon különleges formáját, amikor létezik ugyan hang, de semmi értelmes nem hangzik el, nos ennyi csend után minden zaj, legyen az gyerekkiabálás vagy robbanás, végső soron egyre megy, mert mindkettő bizonyíték arra, hogy történik valami, ami pedig már önmagában vigasztaló, még akkor is, ha maga a dolog irritáló.