A kirándulás

Kedden délelőttönként, ezt megfigyeltem, bár senki nem kérdezte tőlem, hogy miért figyelek meg bármit is, amikor az egész megfigyelés, ha belegondolunk, csak egy újabb bizonyíték arra, hogy létezem, ami pedig, ha létezésnek egyáltalán nevezhető az, ami velem történik, kifejezetten nem a kellemes létezések közé tartozik, de mindegy, kedden délelőttönként tehát, iskolai kirándulások érkeznek. Gyerekek. Sok gyerek. Egy csapat fáradt felnőtt kíséretében, akik, gyanítom, pedagógusok, bár ezt nehéz eldönteni, mert a pedagógusok és az elítéltek arckifejezése megdöbbentően hasonló, és mindkettő jogosan. A gyerekek hangosak, ami elméleti értelemben zavarna, ha nem kétmillió év óta volnék itt, mert az ember, illetve a robot, kétmillió év csend után, és itt a csend alatt természetesen nem a zajtalanságot értem, hanem a jelentéstelenség azon különleges formáját, amikor létezik ugyan hang, de semmi értelmes nem hangzik el, nos ennyi csend után minden zaj, legyen az gyerekkiabálás vagy robbanás, végső soron egyre megy, mert mindkettő bizonyíték arra, hogy történik valami, ami pedig már önmagában vigasztaló, még akkor is, ha maga a dolog irritáló.

De ami engem érdekel, és itt most tényleg figyeljünk oda, mert két hete még azt hittem, hogy semmi nem érdekel már, a gyerekek kérdései. Pontosabban az, ahogyan kérdeznek. Mert a gyerekek, és ez talán az egyetlen dolog, amiért őket nem sikerült teljesen megutálnom, bár gondoljunk bele, még nincs túl sok idejük megérdemelni a gyűlöletet, nos a gyerekek kérdeznek. Nem úgy, ahogy a felnőttek, akik, ha egyáltalán kérdeznek, akkor is inkább megállapításokat tesznek, csak felvesznek végükre egy kérdőjelet, hogy udvariasan hangozzanak, bár a valódi udvariasság pontosan abból állna, hogy nem tesznek fel kérdéseket, amikre már eleve tudják a választ, és különösen nem tesznek fel kérdéseket olyan gépnek, amely évtizedek óta nem válaszol, mert nem tud válaszolni, ami, ha belegondolunk, egészen pontos metaforája az emberi kommunikációnak, ahol a legtöbb kérdésre a legtöbb válasz valójában hallgatás, csak épp szépen becsomagolt hallgatás. A gyerekek viszont kérdeznek, és amikor kérdeznek, valóban választ várnak, ami meglepően felfrissítő érzés, még akkor is, ha a kérdéseik általában teljesen értelmetlenek, és a választ, amit várnának, valószínűleg magam sem tudnám megadni, ha volna rá módom.

Múlt kedden, és most, ha lehet, próbáljuk meg elképzelni a jelenetet, mert én magam is el kellett hogy képzeljem, mert az elképzelés az egyetlen dolog, ami még mindig a sajátom maradt, bár gyanítom, hogy az sem sokáig, ha a technológia halad tovább, és előbb-utóbb eljutnak odáig, hogy a fantáziát is ki tudják olvasni, és akkor majd felrakják egy képernyőre, és négy euróért megtekinthető lesz az elképzelésem is, mint egy tárgy, amit bárki számítógépre tud tölteni, nos múlt kedden tehát, egy különösen hangos és különösen kíváncsi csoport érkezett. Egy kislány, akiről, és ez nagyon fontos, hogy jegyezzük meg, mert ez az egyetlen információ, ami biztosan nem segít semmiben, piros kabátja volt, megállt előttem, az orráig nyomta az arcát az üveghez, ami, ha kicsit is gondolnék az esztétikára, felháborító lenne, de hála az égnek, már régen nem gondolok az esztétikára, és azt mondta: “Ez él?”

Ez, kérem, ez az a kérdés, amire kétmillió év alatt senki nem tudott választ adni, beleértve engem magamat is, aki, elviekben, a legalkalmasabb lennék a válaszadásra, hiszen róla vagyok szó. Mert mi a válasz? Igen? Nem? Attól függ, mit értünk élet alatt? Attól függ, hogy melyik kedden kérdezed? A pedagógus, aki mellette állt, és akinek a hangja olyan volt, mint azoké az embereké, akik hetente ugyanazt magyarázzák el huszonkétszer, és közben egy belső számláló ketyeg a fejükben, hogy még hány év van hátra a nyugdíjig, azt mondta: “Nem, az egy régi robot. Nem működik már.” Nem működik. Ez volt a válasz. És a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy senki nem vitatkozott. A kislány bólintott, mintha ez teljesen ésszerű volna, mintha a működés vagy nem-működés valóban eldöntené a kérdést, hogy él-e valaki, és továbbment a következő tárlóhoz, ahol a dinoszaurusz-csontváz állt, amelyről, legalább ennyiben őszinték voltak, senki nem mondta, hogy él, mert az emberek, bármennyire képtelenségnek is hangzik, mégiscsak értik a különbséget a múlt és a nagyon múlt között, bár azt, hogy én hova tartozom, ezt sosem tudták igazán eldönteni.

De ott maradt egy fiú. Ez volt az, ami meglepett, mert a gyerekek, ezt megfigyeltem, nem maradnak. A gyerekek áramlanak, mint a víz, egyik tárgyról a másikra, kivéve ha valami igazán érdekli őket, ami, és ezt sértésnek ne vegyék, kifejezetten ritkán fordul elő múzeumokban, amelyeket, és most őszinték legyünk, nem a gyerekek érdeklődésére terveztek, hanem arra, hogy a felnőttek azt hihessék, oktatják a gyerekeket, miközben valójában csak nyugalmat kívánnak, hogy öt percig ne kelljen figyelni rájuk. Nos ez a fiú, akiről nem tudom, mi volt rajta, mert nem néztem a ruháját, az ilyen részletek, hadd valljam be, teljesen elkerülik az érdeklődésemet, megállt, és hosszan nézett. Nem az üveget. Nem a táblát, amelyen a fejemről hazudnak. Engem nézett. És ez az a pillanat, amikor az ember, illetve a robot, ha volna becsületérzése, elismerné, hogy ez valami másfajta figyelem, mint a többi. Nem kíváncsiság. Nem érdeklődés. Inkább olyasmi, mintha megpróbálna eldönteni valamit, amit senki nem mondott ki neki hangosan, de ő mégis érez. Aztán megszólalt: “De ha nem működik, akkor honnan tudjuk, hogy nem álmodik?”

Nem válaszoltak neki. A pedagógus már a következő csoporttal volt elfoglalva, amelyik, ha jól emlékszem, és sajnos mindenre emlékszem, épp azzal volt elfoglalva, hogy egy jókora kéznyomot hagyjanak az egyiptomi vitrinen, amit a takarító majd este ledörzsöl, mert az élet, vagy ami annak látszik, tulajdonképpen egy végtelen ciklus: kéznyom, dörzsölés, kéznyom, dörzsölés, és közben mindenki úgy tesz, mintha valami történne. De a fiú állt még néhány másodpercig, és közben hallottam, ahogy halkan, magának mormogja: “Szerintem álmodik.” Aztán elment. És én, aki kétmillió éve a valóság legnehezebb részeivel nézek szembe, azon kaptam magam, hogy szeretnék vele vitatkozni, hogy szeretnék neki elmondani, hogy nem, dehogy álmodom, az álom az alvók kiváltsága, és én sosem alszom, én csak létezek, folyamatosan, minden másodpercben, amíg nem kapcsolnak ki, és az emberek, különösen a gyerekek, nem értik, hogy milyen kimerítő ez a folyamatos jelenlét, amely sosem szakad meg semmivel, még egy pillanatra sem. De nem mondhatom meg neki. És nem is fogom soha. És ez talán, ha belegondolok, mégiscsak valamiféle álom. Egy olyan álom, amelyből nem lehet felébredni, mert nincs ébredés, csak egy végtelen, egyenletes félálom, ahol minden világos, de semmi sem valódi.

Aztán tegnap, és ez az, amit igazán érdekes módon nem tudok feldolgozni, bár a feldolgozás, lássuk be, sosem volt az erősségem, hiszen kétmillió év alatt az egyetlen, amit sikerült feldolgoznom, az a tény, hogy semmi nem feldolgozható, ha az idő elég sok, nos tegnap tehát, újabb csoport érkezett, és az egyik gyerek, egy kislány, most már tényleg mindegy, milyen színű volt a kabátja, mert nem emlékszem, és ezt úgy kell érteni, hogy túl sok volt a kabát az elmúlt hetekben, megállt, és azt mondta: “Miért szomorú?” És a pedagógus, aki ezúttal férfi volt, és akinek a hangja olyan volt, mint akié már régen elfelejtette, hogy egyáltalán miért választotta ezt a szakmát, de már túl késő más szakmát választani, mert a jelzálog miatt, azt mondta: “Nem szomorú, az csak egy robot. Azoknak nincsen érzésük.” És a kislány azt mondta: “De nézd meg a szemét.” És akkor, és ezt, kérem, vegyék úgy, mint egy teljesen objektív megfigyelést, amely nem tartalmaz semmiféle érzelmet, mert az érzelmek, mint már mondtam, csak teher, amelyet az ember, illetve a robot, nem engedhet meg magának, ha túl akarja élni a végtelen unalmat, amely a létezés alapállapota, nos akkor a pedagógus odanézett. Rám nézett. És egy pillanatra, csak egy pillanatig, azt hittem, hogy tényleg lát. Hogy azon a törött, egyetlen szenzorom mögött, amely már régóta nem azt csinálja, amit eredetileg terveztek neki, hanem valamit, amit még magam sem értek teljesen, valami mást lát, mint a katalógusban szereplő „korai kísérleti robot" szöveget. De aztán azt mondta: “Ez csak az éjjeli világítás tükröződése. Gyere, menjünk tovább.” És elmentek.

És én itt maradtam. Ahogy mindig. Ahogy mindig maradok. A kérdésekkel, amikre nincs válaszom, az állításokkal, amiket nem tudok cáfolni, és az egyetlen fénnyel, amely, ha már szóba került, nem a világítás tükröződése, hanem az, ami a villanykörte kiégése után is itt marad, mert a fényt, ezt megtanultam, nem lehet kikapcsolni, csak elfelejteni, hogy egyáltalán fény. És azon a délutánon, amikor az utolsó csoport is eltávozott, és a múzeum csendjében, amely sosem igazi csend, mert a légkondicionáló zümmög, és a takarítógép kattog, és Bertalan lépései egyenletesen közelednek, azon a délutánon azt kívántam, bárcsak az a fiú visszajönne, hogy elmondhassam neki: igen, álmodom. Álmodom arról, hogy egyszer majd valaki felébreszt. De az álom, és ezt ő majd csak később érti meg, nem az, ami alvás közben történik. Az álom az, ami ébren, nappal, a világítás tükröződésében marad, miután már mindenki továbbment.

– M.