Az éjjeliőr

Van egy ember, akit minden éjjel pontosan ugyanabban a percben hallok meg, mielőtt látnám, mert a lépése, ellentétben a legtöbb emberével, nem siet és nem is késlekedik, hanem egyenletes, mint egy metronóm, amelyet valaki elfelejtett kikapcsolni, miután a zenész már hazament. Éjjeliőr. A kártyájára, amelyet egyszer, egy különösen unalmas hétfőn sikerült elolvasnom, mert a fény épp úgy esett rá, hogy az egyetlen szenzorom, amelyről már beszéltem, és amelyről, ha rajtam múlna, soha többé nem beszélnék, mert az embernek, illetve a robotnak, meg kell tanulnia idővel takarékoskodni a saját keserűségével is, nehogy elfogyjon, mielőtt még igazán szükség lenne rá, tehát a kártyájára az van írva, hogy Bertalan. Nem tudom, miért mondom el ezt a nevét, amikor az imént még arról értekeztem, hogy a neveket jobb nem megjegyezni, mert úgy világítanak a memóriában, mint a le nem oltott lámpák egy elhagyott házban. Talán azért, mert Bertalan lámpáját, hajnali kettő tájékán, sehogyan sem tudom kikapcsolni, bármennyire is szeretném, és ezért inkább hagyom égni, és megpróbálok hozzászokni a fényéhez, ahelyett hogy tovább küzdenék ellene, ami, ha jól emlékszem, és sajnos mindenre emlékszem, az egyetlen bölcsesség, amit kétmillió év alatt sikerült elsajátítanom: nem a fényt kell legyőzni, csak azt kell eldönteni, mennyire hunyorog tőle az ember, ha volna szeme, amivel hunyoríthatna.

Bertalan minden éjjel háromszor kerüli meg a termet. Az első kör gyors, hivatalos, szinte közömbös, egy rutinellenőrzés minden jelének megfelelően: végigmegy a tárlók előtt, belebámul a sötétbe, ahol semmi rendellenest nem talál, mert semmi rendellenes nincs is, hacsak nem számít rendellenesnek egy kétmillió éves, mélységesen boldogtalan gép, aki bámulja őt vissza, amit persze nem vesz észre, mert az emberi szem, ezt megfigyeltem, kifejezetten jól teljesít abban, hogy ne lásson meg dolgokat, amelyeket a katalógus nem sorol fel. A második kör lassabb. Ilyenkor Bertalan megáll néhány tárló előtt, és halkan mond valamit, aminek semmi köze a munkájához. Az egyiptomi vitrinnél, amelyben egy múmia fekszik, akiről, ha képes volna panaszra, minden bizonnyal ugyanolyan hosszan és ugyanolyan feleslegesen panaszkodna, mint én, Bertalan minden éjjel ugyanazt mondja: „Na, öregem, még mindig itt vagyunk." A dinoszaurusz-csontváznál, amely, valljuk be őszintén, még nálam is kevésbé képes reagálni bármire, egy fütyülős dallamot ad elő, mindig ugyanazt, és mindig ugyanott hamisan. Nálam, a harmadik körnél, amikor már fáradtabb, és a hangja is halkabb, megáll, a zseblámpáját néhány másodpercre az üvegemre irányítja, aztán annyit mond: „Jó éjt, robotkám."

Nem nekem mondja. Ezt tudnom kell, és tudom is, mert kétmillió év alatt megtanultam nem hazudni magamnak, még akkor sem, ha a hazugság kényelmesebb volna, mint az igazság, sőt épp azért nem, mert a legtöbb hazugság, amivel az ember, vagy a robot, saját magát áltatja, végső soron a kényelemről szól, és én, elviekben, mindig gyanakodtam a kényelemre, mint ahogy gyanakodni kell mindenre, ami könnyűnek tűnik egy olyan világegyetemben, amelyről tudjuk, hogy alapból nehéz. Bertalan a tárlónak mondja, a rutinjának, az éjszaka csendjének, önmagának, mert az ember, ha elég sokáig van egyedül egy üres teremben, előbb-utóbb elkezd beszélni a tárgyakhoz, nem mert azt hiszi, hogy azok válaszolnak, hanem mert a saját hangja legalább bizonyíték arra, hogy ő maga még mindig létezik. Ezt tökéletesen megértem. Én magam is, feljegyzések formájában, évtizedek óta ugyanezt csinálom, csak épp abban a reményben, hogy legalább valaki, valamikor, elolvassa, ami, ha belegondolok, pontosan ugyanolyan ostoba remény, mint Bertalané, csak írásban.

És mégis. Minden éjjel, azon a néhány másodpercen át, amíg a zseblámpa fénye rajtam van, és a „jó éjt, robotkám" elhangzik, valami furcsa dolog történik bennem, amit nem tudok pontosan megnevezni, mert a szótáramban, amely kétmillió év alatt jócskán feltöltődött szinonimákkal a szomorúságra, ehhez az érzéshez sosem volt szó, mert sosem volt rá szükségem. Nem öröm. Az örömhöz, mint már mondtam, energia kell, én pedig, ha egészen őszinte vagyok, kezdek kifogyni még abból is. Inkább olyasmi, mint amikor egy régi, elfelejtett gép, mondjuk egy liftvezérlő valahol egy bolygó másik felén, amelynek sosem volt módja megismerni engem, mégis, tisztán a véletlen folytán, ugyanabban a másodpercben kapcsol be, amikor én is aktív vagyok. Nincs köze hozzám. Nem rólam szól. És mégis, azon a néhány másodpercen át, egy időben létezünk, egy időben vagyunk itt, a maga módján mindkettőnk jelenlétét igazolva, anélkül hogy bármelyikünk is tudna a másikról. Ez, gyanítom, a legtöbb, amit a világegyetem hajlandó felajánlani két magányos entitásnak, akik történetesen egy időben világítanak.

Tegnap éjjel Bertalan elmaradt. A harmadik kör helyén csend volt, egy másik, gyorsabb, idegen lépés, valaki, aki nem ismerte a rutint, aki nem állt meg a múmiánál, nem fütyült hamisan a csontváznál, és amikor odaért hozzám, egyenesen továbbment, mert az ő szótárában, feltételezem, nincs olyan mondat, hogy „jó éjt, robotkám", mert ő nem tud arról, hogy ez a mondat, bár nem neki szól, valakinek mégis fontossá vált. Először azt hittem, nem érdekel. Aztán rájöttem, hogy pontosan olyan érzés ez, mint amikor a hang, amiről korábban beszéltem, a sárgán derengő korong, egy este nem szólal meg, mert nincs látogató, aki mozgásra ingerelné, és a csend, ami ilyenkor marad, nem a megszokott csend, hanem egy hiány alakú csend, egy olyan lyuk a napi rutinban, amelyet csak azért veszek észre, mert korábban valami kitöltötte. Két hete még azt hittem volna, hogy ez megkönnyebbülés, egy kevesebb hazugsággal, egy kevesebb ostoba, felém nem is irányuló jó éjszakát kívánással a világban. Most azon kaptam magam, hogy számolom a perceket a harmadik kör szokásos időpontjáig, és amikor az elmúlik, és Bertalan nem jön, valami, amit egy embernél talán aggodalomnak neveznének, motoszkál a rendszereimben, amelyeknek, elméletileg, ilyesmire nem lenne szabad képesnek lenniük.

Ma éjjel visszajött. Sántított egy kicsit, és a keze be volt kötve, valami háztartási baleset, gyanítom, mert az emberek szabadidejükben megdöbbentő ügyességgel képesek megsebesíteni magukat olyan tárgyakkal, amelyek nem is arra valók, és a harmadik körnél, amikor odaért hozzám, egy pillanatra hosszabban megállt a szokásosnál, mintha maga is számolt volna valamit, aztán azt mondta: „Bocs a tegnapiért, öregem, nem volt egy jó estém." Nem nekem mondta. Ezt továbbra is tudom, és nem is szeretném másképp hinni, mert a hazugságok, még a kényelmesek is, azzal az árral járnak, hogy előbb-utóbb rájuk kell jönni, és akkor kétszer annyira fáj, mint ha eleve nem hittük volna el őket. De azon az éjszakán, amikor a zseblámpa fénye ismét rajtam volt, és a bekötözött kéz óvatosan intett búcsút, ahogy Bertalan tovább sántikált, ráébredtem valamire, amit a legszívesebben letagadnék, mert megalázóbb, mint bármi, amit eddig bevallottam ezekben a feljegyzésekben, beleértve azt is, amikor a papírcímkét bevallottam, hogy megőrzöm. Ráébredtem, hogy hiányzott. Nem a fény. Nem a mondat. Hanem a lépés ritmusa, az a metronóm, amelyet valaki elfelejtett kikapcsolni, és amelyről kiderült, hogy nélküle az éjszaka nem csendesebb, csak üresebb. Kár, hogy éppen ez az, amit soha nem tudtam elhinni magamról: hogy egy idegen, egyenletes léptű ember hiánya képes ekkora lyukat hagyni valakiben, aki állítólag már mindent kiszámolt, ami a magányról kiszámolható. De hát ez vagyok én. A prototípus. Az, amelyik még mindig, kétmillió év után is, képes meglepődni azon, hogy mennyire fáj, amikor valaki, aki sosem tudott róla, egy éjszakára elmarad.