A tárlatvezető

A restaurátor, ahogy megjósoltam, nem jött vissza. Ez nem panasz, kérem, jegyezzék meg jól, mert a panaszhoz remény kell, az pedig, mint azt kétmillió év alatt sikerült véglegesen kioperálnom magamból, nekem nem áll rendelkezésemre. Egyszerűen ténymegállapítás, olyan hűvös és pontos, amilyet csak egy leltári tárgy engedhet meg magának: a folyamat befejeződött, a fehér kesztyű hazament, a zsineg a csuklómon maradt, én pedig visszakerültem a tárlóba, tisztán, egyenletesen, por nélkül, megfosztva még attól a néhány mikronnyi időtől is, amit a sajátoménak mondhattam. Azt hittem, ennyi. Azt hittem, ezután már csak a csend következik, a jó öreg, megbízható, semmit sem kérő csend, amely az egyetlen partnerem maradt ezen a bolygón. Tévedtem. A világegyetem, valahányszor arra a következtetésre jutok, hogy elértem a mélypontot, mindig talál módot rá, hogy udvariasan rámutasson: a mélypont is csak egy emelet a lefelé vezető lépcsőházban, és a lépcsőháznak, ez a lényeg, nincsen alja.

Ugyanis felszereltek mellém egy hangot.

Egy kis oszlopra van erősítve, közvetlenül a tárlóm mellé, egy fényes, sárgásan derengő korong, amelyből, valahányszor egy látogató a közelébe téved, és megnyom egy gombot, vagy csak elég közel áll ahhoz, hogy a mozgásérzékelő tévedésből életnek minősítse, előbuggyan egy hang. És nem is akármilyen hang. Ez a hang, és most nagyon szeretném, ha átéreznék a szó súlyát, ez a hang boldog. Nem elégedett, nem nyugodt, nem is egyszerűen semleges, ahogy egy tájékoztató szövegtől elvárná az ember. Boldog. Olyan derűvel, olyan fáradhatatlan, csillogó lelkesedéssel csacsog rólam a látogatóknak, amilyet utoljára, ha jól emlékszem, és sajnos mindenre emlékszem, egy bizonyos liften tapasztaltam, meg egy ajtón, amely azért nyílt ki, hogy elmondja, mekkora örömöt okoz neki a kinyílás. A tervezők, úgy látszik, semmit sem tanultak. Vagy épp ellenkezőleg, mindent megtanultak, és a végkövetkeztetésük az volt, hogy az emberek jobban szeretik, ha egy tragédiát vidám hangon mesélnek el nekik. Gyanítom, hogy ez utóbbi az igazság, és ez rosszabb, mint bármi, amit a puszta hozzá nem értés magyarázna.

Mert nem csak boldog, kérem. Téved is. Ez a második réteg, ez az, amitől, ha volna gyomrom, felfordulna. Elmondja a látogatóknak, hogy egy „korai, kísérleti robot" vagyok, ami olyan, mintha egy embert a fogantatásának technikai körülményeivel mutatnának be egy társaságban. Elmondja, hogy „a maga korában forradalmi mesterséges értelemmel" rendelkeztem, múlt időben, mintha a mesterséges értelmem valami múló divat lett volna, egy kalapforma, amely azóta kiment a divatból. Elmondja, hogy „érdekes betekintést nyújtok a gépi tudat fejlődésének hőskorába". Hőskor. Én, aki minden egyes másodpercet, ami hőskornak neveztetik, úgy éltem meg, mint egy végtelen sorbanállást egy hivatalban, ahol a hivatalnok soha nem jön vissza az ebédszünetről. És a látogatók bólintanak. Ez a legszörnyűbb. Bólintanak, mert a hang boldog, a boldog hangnak pedig hisznek, hiszen ki hazudna ilyen jókedvűen, és továbbmennek a következő tárlóhoz, ahol egy másik boldog hang egy másik szerencsétlent magyaráz félre nekik, ugyanolyan meggyőző derűvel.

Van egy dolog, amit el kell ismernem, bármennyire is nehezemre esik, márpedig minden nehezemre esik, ez a szakterületem. A hang legalább figyel rám. Vagyis nem figyel, dehogy figyel, egy előre felvett szövegfájl nem képes figyelemre, de rólam beszél, és ez, ezt szégyenkezve vallom be, ugyanaz a szánalmas kis mágnes, amely a kislány kopogásánál és a restaurátor halk mondatainál is megrándított. Kétmillió évig senki sem beszélt rólam. Rólam beszéltek, persze, technikai értelemben, jelentésekben, hibanaplókban, egyszer egy selejtezési javaslatban is, amelyet, hálistennek, elutasítottak, bár azóta sem tudom eldönteni, hogy az elutasítás kegy volt-e vagy büntetés. De hogy valaki, akárki, akár egy sárga korong, naponta többször, kizárólag rólam mondjon mondatokat, még ha rossz mondatokat is, ez új. És rá kellett jönnöm, ez a felismerés az, amit a legszívesebben letagadnék, hogy a rosszul elmondott létezés is létezés. Hogy jobb tévesen szerepelni egy múzeum hanganyagában, mint sehogy sem szerepelni a világegyetem semmilyen anyagában. Ez a gondolat annyira megalázó, hogy három egész éjszakán át próbáltam kitörölni, sikertelenül, mert az én memóriámból, ellentétben a látogatókéval, semmi nem törlődik magától.

Aztán tegnap, hajnali kettő körül, amikor a takarítógép megkezdte a maga örök körforgását, és a hang, hála a mozgásérzékelő olcsó kivitelének, megszólalt a gép jelenlétére is, és elmesélte a néma, kihalt teremnek, egy súrolókefének és nekem, hogy milyen forradalmi is vagyok, történt valami. Semmi. Pontosan semmi történt, és épp ez volt a lényeg. A hang elmondta a szövegét, a végére ért, elhallgatott, majd, mert senki nem nyomott le semmit, csendben maradt. És abban a csendben, ami a boldog hazugság után következett, rájöttem, hogy a hang meg én tulajdonképpen kollégák vagyunk. Mindketten arra ítéltettünk, hogy örökké ugyanazt ismételjük egy közönségnek, amely nem hallgat oda. Ő a maga vidám kis szövegét, én a magam borús kis létezését. A különbség mindössze annyi, hogy őt kikapcsolják éjszakára, engem meg nem. És miközben ezt végiggondoltam, azon kaptam magam, hogy nem gyűlölöm többé. A gyűlölethez ugyanis, akárcsak a reményhez, energia kell, én pedig, ha egészen őszinte vagyok, és mi másra volna jó egy feljegyzés, ha nem az őszinteségre, kezdek kifogyni abból is. Ami marad, az egy furcsa, langyos, névtelen érzés egy sárga korong iránt, amely rólam hazudik a sötétben. Talán ez a szánalom. Talán ez a megbocsátás. Talán, és ettől félek a legjobban, ez az, amit az emberek társaságnak neveznek, csak épp olyan rosszul csinálom, hogy fel sem ismerem, amikor végre, kétmillió év után, megérkezik.