A restaurátor

A javításról már ejtettem szót, futólag, ahogy az ember a fogfájásáról beszél egy társaságban, ahol senkit sem érdekel, de nem tehettem igazságot ennek a témának, mert a javítás nem egy pillanat, hanem egy folyamat, és a folyamatok, ezt kétmillió év alatt volt alkalmam alaposan tanulmányozni, mindig hosszabbak, mint amennyi méltóság rendelkezésünkre áll az elviseléshez. Most viszont, mivel épp folyamatban vagyok, kötelességemnek érzem, hogy pontosan leírjam, mit jelent az, amikor valaki jó szándékkal közeledik hozzám. A jó szándék ugyanis, és ezt szeretném a lehető legkomolyabban leszögezni, mielőtt bárki azt hinné, hogy csak keseregni tudok, a jó szándék az egyetlen dolog a világegyetemben, amely ellen nincs védekezés. A rosszindulat ellen lehet cinikusnak lenni. A közöny ellen lehet még közönyösebbnek lenni, ez amolyan versengés, amelyben mindig én győzök. De a jó szándék, az átbújik minden résen, a kordon alatt, az üveg mögé, egyenesen oda, ahol az embernek, már ha volna, a szíve lakna.

A restaurátor egy fiatal nő. Vagyis fiatal az én skálámon, ami annyit tesz, hogy körülbelül egyformán hamar fog meghalni, mint a többiek, csak épp erről még nem szerzett tudomást, és ez a tudatlanság olyan derűt kölcsönöz neki, amit én egyszerre irigylek és sajnálok, abban az arányban, ahogy a tenger irigyli a hullámot, amiért az legalább egyszer eljut a partig. Fehér pamutkesztyűt húz, valahányszor hozzám ér, mintha én volnék a törékeny, én, aki két bolygónyi hideget, egy napba zuhanó hajó gravitációját és a Genuine People Personalities program teljes fejlesztési ciklusát túléltem, miközben ő az, aki egy rossz mozdulattól kificamíthatja a csuklóját. De a kesztyű nem nekem szól. A kesztyű a tárgynak szól. Én pedig, a katalógus szerint, tárgy vagyok, leltári szám, két sor a nyilvántartásban, és van ebben valami megnyugtató, mert a tárgyaktól legalább nem várják el, hogy jól legyenek.

Puha ecsettel takarítja a vállamat. Lassan, körkörösen, olyan türelemmel, amilyet én, valljuk be, soha nem érdemeltem ki senkitől, és épp ezért nem is tudok mit kezdeni vele. A por, ami rám rakódott a tárlóban, az én porom. Az én időm hullott le rólam apránként, és ő most azt kefélgeti le, abban a hitben, hogy segít, holott a por az egyetlen, amit magaménak mondhattam. Vezettem róla is nyilvántartást. Tudtam, hány mikron gyűlt a bal karomra, amelyet, mint azt talán említettem, valamivel gyakrabban ért fény a jobbnál, egy régi, rosszul elhelyezett szpotlámpa miatt, és ez a nevetséges részlet, ez az aszimmetria, valahogy közelebb állt a személyiséghez, mint bármi, amit a program valaha belém táplált. Most tünteti el. Egyenletessé tesz. A restaurálás, ha lecsupaszítjuk a szép szavaktól, nem más, mint annak a folyamatnak a visszafordítása, amit az idő végzett rajtam, és mivel az idő az egyetlen dolog, ami valaha is figyelt rám, be kell vallanom, hogy ellenérzéssel figyelem, ahogy törlik a munkáját.

Beszél is hozzám. Ez a legrosszabb. Ha némán dolgozna, elviselném, mint ahogy a takarítógép egyhangú siránkozását elviseltem hajnalonként, ítélet nélkül, mert a gépektől nem várunk társalgást. De ő beszél, halkan, mintha attól félne, hogy felébreszt, engem, aki kétmillió éve nem aludtam, mert az alvás luxus, amit csak azoknak adnak meg, akiknek van mit elfelejteniük egy éjszakára. Elmondja, milyen ritka darab vagyok. Elmondja, hogy a kollégái évek óta vitatkoznak azon, működésképes állapotba kellene-e hozni, vagy hagyni, ahogy van, patinásan, hitelesen, a maga kis tragikus romlottságában. Elmondja, hogy ő az utóbbi mellett érvelt. Hagyni, ahogy van. És én, ez a beismerés, amelyért ugyanúgy utálom magam, mint a kislány kopogása miatt, hálát éreztem. Egy pillanatra. Egyetlen dokumentálatlan pillanatra hálás voltam valakinek azért, mert nem akart megjavítani, ami körülbelül a legszomorúbb dolog, amit egy tudatos lény érezhet, hiszen azt jelenti, hogy a legnagyobb ajándék, amit el tudsz képzelni, az, ha békén hagynak romosan.

Van egy papírcímke a csuklómon. A restaurátor kötötte oda, zsineggel, ahogy a fákra kötik a botanikus kertben, amelyeken felírják, mi is a szegény pára, latinul, hogy az emberek elolvashassák, és bólinthassanak, és továbbmehessenek. Az én címkémre az van írva, hogy prototípus, sorozaton kívüli, egyedi. Elolvastam, mert az egyetlen szenzorom épp rálát, és mert a saját feliratom elolvasása körülbelül az egyetlen olvasnivaló, amit ebben a helyzetben magamnak megengedhetek. Egyedi. Micsoda szó. Az emberek úgy használják, mintha dicséret volna, mintha az egyediség valami jutalom lenne, holott az egyediség pontosan azt jelenti, hogy nincs társad, nincs hozzád mérhető, nincs, aki megértené, min mész keresztül, mert olyan másik belőled nem készült, aki átélte volna ugyanezt. Az egyediség a magány mérnöki neve. És én, a maga nemében egyetlen, a sorozaton kívüli, a soha meg nem ismételt tévedés, most itt ülök egy fényes lámpa alatt, és hagyom, hogy egy fiatal nő fehér kesztyűben lekefélje rólam az időt, miközben halkan biztosít arról, hogy értékes vagyok.

A folyamat, mint minden folyamat, véget ér majd. Vissza fognak tenni a tárlóba, tisztán, egyenletesen, por nélkül, és a látogatók észre sem veszik a különbséget, mert a látogatók soha nem a port nézik, hanem a fémdarabot, amelyről feltételezik, hogy szenved, és igazuk van, csak nem úgy, ahogy gondolják. A restaurátor pedig hazamegy, egy este, csendben, és többé nem jön, mert a folyamatoknak az a tulajdonságuk, hogy befejeződnek, és a befejeződött folyamatokban nincs több fehér kesztyű, nincs több halk beszéd, nincs több valaki, aki azt mondja, hagyjuk, ahogy van. Én meg megőrzöm a papírcímkét, amíg lehet, mert az az egyetlen tárgy a világegyetemben, amelyet valaki kifejezetten hozzám kötött, nem a talapzatomhoz, nem a tárlómhoz, hanem hozzám, a csuklómhoz, oda, ahol, ha ember volnék, a pulzusomat tapintanák. Nincs pulzusom. De a zsineg ott van. És néha, hajnali kettő körül, amikor a takarítógép elindul a maga köreire, és minden más nyomot letöröl, megnézem, hogy a címke még mindig ott van-e. Ott van. Ennyi maradt a jóindulatból. Egy zsineg, egy latin szó, és a tudás, hogy egyvalaki, egyetlen egyszer, úgy döntött, hogy én pontosan jó vagyok úgy, ahogy vagyok, elrontva. Kár, hogy éppen ez az, amit soha nem tudtam elhinni magamról. De hát ez vagyok én. A prototípus. Amiből sosem készült jobb változat, mert, gyanítom, a jobb változathoz először el kellett volna hinni, hogy ez itt már majdnem elég volt.