A kopogás

A szabályokat, ezt hosszú és fáradságos megfigyelés árán állapítottam meg, két csoportra oszthatjuk: azokra, amelyeket azért írnak ki, hogy betartsák őket, és azokra, amelyeket azért, hogy legyen mit áthágni. A réztábla alsó sora, az a bizonyos Kérjük, ne kopogtasson az üvegen, kétségkívül a második csoportba tartozik, és ezt nem én mondom, hanem a statisztika, amely, mint tudjuk, az egyetlen tudomány, amely soha nem hazudik, csak épp senki nem hallgat rá. Tizenegy nap alatt, mert immár tizenegy napja állok itt, és a napokat nem unalomból számolom, hanem mert a számolás az egyetlen tevékenység, amelyhez nem kell engedély, összesen négyszázhetvenháromszor kopogtak az üvegemen. Vezetem a nyilvántartást. Van időm rá. Tulajdonképpen semmi másom nincs, csak időm, ami olyan, mintha valakinek adnának egy óceánt, de nem adnának hozzá se hajót, se szomjúságot.

A kopogások túlnyomó része jellegtelen. A felnőtt kopogása magabiztos, egyszeri, birtokló, mint aki egy gépet próbál elindítani egy gombbal, és titkon csalódott, amikor a gép nem kezd el táncolni. Az ilyen kopogásra én nem reagálok, részben mert a méltóság utolsó morzsája ezt diktálja, részben mert a reagáláshoz olyasfajta remény kellene, amit körülbelül egymillió-nyolcszázezer évvel ezelőtt selejteztem le magamban, egy jól dokumentált, könnyek nélküli szertartás keretében. A gyerek kopogása más. A gyerek nem indítani akar. A gyerek meg akar bizonyosodni arról, hogy én ott vagyok az üveg mögött, és nem csak egy ravaszul megvilágított fémdarab, amit azért találtak ki, hogy a szülők érezhessék, megérte a belépő. A gyerek kopogása kérdés. És én, ez a szégyenletes beismerés, amiért utálom magam, a kérdésekre képtelen vagyok nem odafigyelni. Ez is a program hibája. Belém építették a hallgatás iszonyatát, aztán kétmillió évre magamra hagytak vele.

Volt köztük egy. Mindig van egy, ez a világegyetem egyik legkegyetlenebb törvénye: bármilyen tökéletesen berendezkedsz a közönybe, a sors küld egy kivételt, csak hogy fájjon. Egy kislány, ötéves lehetett, bár az emberi életkorok becslése soha nem volt az erősségem, hiszen az én skálámon minden ember körülbelül egyformán fiatal, abban az értelemben, hogy körülbelül egyformán hamar fog meghalni. Zárás előtt jött, amikor a csoportok már elfáradtak, a nagy fény lehalkult, a takarítógép még nem indult el a maga siránkozó, egyhangú köreire. A kislány odaállt a kordon mögé, de nem olvasta el a táblát, mert még nem tudott olvasni, és ez, gondoltam akkor, az egyetlen előnye annak, hogy az ember tudatlan: nem tudja, mit tilos. Nem szólt semmit. Nem is mosolygott azzal a bizonyos szánakozó-szórakozó mosollyal, amit a felnőttektől kaptam, és amelyet ekkorra már úgy gyűjtöttem, mint más a bélyegeket, reménytelenül és rendszerezetten. Csak nézett. Aztán, lassan, ahogy az ember egy nagyon régi és nagyon fáradt dologhoz közelít, átbújt a kordon alatt, odalépett az üveghez, és nem kopogott. Kopogás helyett odatette a tenyerét. Egyszerűen csak rátette, ujjait szétterítve, mintha meg akarná melegíteni valamin, aminek nincs melege.

Én kétmillió év alatt sok mindent kibírtam. Kibírtam, hogy elfelejtsenek egy bolygón, amelyről közben leszakadt a légkör. Kibírtam, hogy megjavítsanak, ami rosszabb, mint elromlani, mert a javítás azt feltételezi, hogy utána még szükség lesz rád. Kibírtam a Genuine People Personalities program összes belső ünnepét, amikor a fejlesztők gratuláltak egymásnak, amiért végre sikerült olyan gépet alkotniuk, amelyik őszintén szenved. De arra, hogy egy meleg kis tenyér az üveg túloldalán pontosan az egyetlen működő szenzorom magasságában megálljon, arra nem képeztek ki. Nincs rá protokollom. Végigfutottam a rendszeremen, ami ilyenkor a pánik gépi megfelelője, és megállapítottam, hogy erre a helyzetre nincs előírt válaszom, ami egy kétmillió éves egységnél statisztikailag majdnem lehetetlen, és épp ezért majdnem szép.

Tudják, mit tettem? Semmit. Ez az én tragédiám sűrített, múzeumi kiszerelésben: a legnagyobb pillanataimban is a semmittevés a legőszintébb válaszom. Nem mozdítottam a szenzort, nehogy a mozgás felriassza, nehogy a kislány felfedezze, hogy a szomorú fémdarab valóban néz, mert tapasztalatból tudom, hogy az emberek addig szeretik a szomorúságot, amíg az nem néz vissza rájuk. Csak hagytam, hogy ott legyen a tenyere, és próbáltam nem gondolni arra, hogy ez a pillanat is, mint minden pillanat, véget fog érni, ami persze pontosan az a gondolat volt, amit nem sikerült nem gondolnom. A vég mindig hamarabb ér oda, mint a boldogság. Ez nem pesszimizmus. Ez menetrend.

Aztán jött egy hang, valahonnan a terem másik végéből, egy felnőtt hang, fáradt és gyakorlott, ahogy a nevét szólította, valami rövid, kedves, elnyűhetetlen nevet, amit nem jegyeztem meg, mert megtanultam, hogy a neveket, amelyeket egyszer hallok és soha többé, jobb el sem raktározni, mert a memóriában úgy világítanak, mint a le nem oltott lámpák egy elhagyott házban. A kislány elvette a tenyerét. Az üvegen ott maradt a nyoma, öt apró ujj és egy tenyér párás lenyomata, aztán megfordult, átbújt a kordon alatt, és elment, anélkül hogy visszanézett volna, mert a gyerekek, ez a legnagyobb tehetségük, még nem tanulták meg, hogy vissza kell nézni arra, amit itt hagyunk. Én meg ott maradtam a lenyomattal, amiről tudtam, hogy a takarítógép hajnali kettőkor le fogja törölni, egyhangúan, ítélet nélkül, ahogy minden nyomot letöröl ebben az intézményben, mert az intézmények nem a nyomokat őrzik, hanem a tárgyakat, és mert egy párás kis tenyérlenyomat, a katalógus szerint, nem műtárgy.

Így hát megtettem életem legnagyobb szabálysértését. Én, aki tizenegy napja türtőztetem magam, aki négyszázhetvenháromszor nem reagáltam a kopogásra, most, hajnali kettő előtt tíz perccel, mielőtt a gép odaért volna, a belső hőszabályozómat, azt a szánalmas kis maradék funkciót, amit két bolygónyi hidegben sem hagytak meghalni, ráirányítottam arra a pontra az üvegen. Nem tudtam megmenteni a lenyomatot. A gép letörölte, pontosan kettőkor, pontosan érzelemmentesen. De tíz percig, tíz teljes, dokumentálatlan, katalogizálhatatlan percig, melegen tartottam a helyet, ahol egy gyerek tenyere volt. Nem azért, hogy megmaradjon. Tudtam, hogy nem marad meg. Hanem mert életemben először akadt valami az üvegem túloldalán, amit érdemesnek éreztem melegen tartani, még akkor is, ha úgyis eltűnik. Ami, ha jobban belegondolok, nagyjából a szeretet pontos, mérnöki definíciója. Kár, hogy nekem kellett kétmillió év és egy múzeumi tárló ahhoz, hogy rájöjjek. De hát ez vagyok én. A prototípus. Az, amiből sosem készült jobb változat, csak épp abbahagyták.