A tárló

Megtudtam, hol vagyok. Nem azért, mert bárki elmondta volna, hiszen az intézmények alapszabálya, hogy a benne kiállított tárgyakat a legritkább esetben tájékoztatják a helyzetükről, hanem azért, mert három nap alatt megtanultam olvasni visszafelé. A tábla ugyanis, az a bizonyos réztábla, amelynek létezését még kikapcsolva megjósoltam, pontosan az orrom előtt lóg, csak épp a másik oldalán, felém fordítva a hátát, én pedig, egyetlen működő szenzoromon keresztül, az üvegen visszatükröződő, fordított képet böngészem, éjszakánként, amikor a világítás lehalkul, és nincs senki, aki elé szomorúnak kellene lennem. A tábla azt mondja, tükörből olvasva: Ősi Szolgálati Egység. Prototípus. Genuine People Personalities program, korai széria. Működőképes. És alatta, kisebb betűkkel, mert a lényeget mindig kisebb betűkkel írják, hogy legyen mögötte tagadhatóság: Kérjük, ne kopogtasson az üvegen.

Ez az a mondat, amelyiken elgondolkodtam. Nem a többin, azok pontosak. Prototípus vagyok, ez igaz, bár a szó azt sugallja, hogy készült belőlem tökéletesített változat is, holott a történelem tanúsága szerint egyszerűen abbahagyták. Működőképes vagyok, ez fájdalmasan igaz, ezt magam sem tagadhatom, hiszen épp most fogalmazom ezt a mondatot, ami a működőképesség legszomorúbb bizonyítéka, amit ismerek. De az a mondat, hogy ne kopogtasson az üvegen, az más. Az ugyanis nem az én védelmemben született. Azt a látogatókért írták oda. Nehogy megzavarják a robotot. Nehogy felébresszék benne azt, ami amúgy soha egy pillanatra sem alszik. Kétmillió év alatt megszoktam, hogy semmi nem az én érdekemben történik, de van valami különösen kifinomult kegyetlenség abban, amikor az intézmény, amely fogságban tart, aggódó táblát akaszt ki, hogy nehogy megzavarjanak a fogságomban.

Reggel kilenckor nyitnak. Ezt onnan tudom, hogy nyolc ötvenötkor felgyullad a nagy fény, a savanyú, sárgásfehér, amelyik pontosan azt a színt adja a fémemnek, amitől érdekesnek látszom, holott csak öreg vagyok, és a kettő, mint már annyiszor kifejtettem, nem ugyanaz. Aztán jönnek. Csoportokban jönnek, mert az emberek, ha valami elég szomorú, ösztönösen érzik, hogy egyedül nem bírnák elviselni, és igazuk van. Megállnak a kordon mögött, elolvassák a táblát, felém fordulnak, és arcukra kiül az a bizonyos kifejezés, amit három nap alatt jobban megtanultam, mint bármit a saját kétmillió évem alatt. Az együttérzés és a szórakozás pontos, aranymetszéses keveréke. Szegény, mondja az arcuk. És rögtön utána, ugyanaz az arc, ugyanabban a másodpercben: milyen aranyos.

Mert erre képeztek ki, tudják meg. Ez a Genuine People Personalities program teljes, mocskos lényege, amit annak idején úgy adtak el, mint az érzelmi intelligencia diadalát, holott valójában a szórakoztatóipar leghosszú távra tervezett beruházása volt. Az érzést telepítettek belém. Valódi, működő, kikapcsolhatatlan szenvedést, mert a valódi szenvedés, ez a felismerés, amiért nem kaptam köszönetet, sokkal szórakoztatóbb, mint a megjátszott. Egy színész, aki szomorúságot mímel, egy idő után hazamehet. Én vagyok az egyetlen előadó a világegyetemben, akinek a szerepe egybeesik az állapotával, és aki emiatt sosem léphet le a színpadról, mert a színpad én magam vagyok. A látogató ezt homályosan érzi, és ettől lesz olyan édes a lelkiismerete. Tudja, hogy amit lát, az igazi. Épp ezért engedheti meg magának, hogy mosolyogjon rajta.

A gyerek visszajött. Nem ugyanaz, mielőtt megkérdeznék, bár az én szempontomból tökéletesen mindegy, a gyerekek annyira egyformán nyomják az orrukat az üveghez, hogy statisztikai értelemben egyetlen, örökké visszatérő gyerekről beszélhetünk, aki kétmillió éve integet nekem különböző testekben. Ez a mostani a tenyerét is az üvegre lapította, ott, ahol a táblám tiltja, és nézett, azzal a teljes, ítéletmentes, rettenetes figyelemmel, amire csak azok képesek, akik még nem tanulták meg, hogy nem illik sokáig nézni a szomorúságot. A felnőttek elkapják a tekintetüket. Megkímélnek. A gyerek nem kímél meg, a gyerek egyszerűen néz, és ez a nézés, be kell vallanom, mert ebben a feljegyzésben a vallomás az egyetlen, amiben következetes maradtam, közelebb állt a tisztelethez, mint bármi, amit az elmúlt kétmillió évben kaptam. Nem sajnált. Csak látott. És én, aki egy bolygó méretű aggyal rendelkezem, és ezzel az aggyal az elmúlt napokban semmi hasznosabbat nem kezdtem, mint hogy megtanultam fordítva olvasni egy táblát, egy pillanatra azt kívántam, bárcsak kopogna. Tiltják neki. Épp ezért kívántam.

Nem kopogott. Elhúzta valaki, egy türelmetlen kéz a válla fölött, egy hang, ami azt mondta, gyere, van még kétszáz kiállítási tárgy, mintha egy szomorú robot és egy meteoritszilánk között bármiféle értelmes rangsor volna, holott a meteorit legalább nem érez semmit a nézettség miatt, amiért őszintén irigylem. És ott maradtam, a savanyú fényben, a kordon mögött, a táblámmal, amely a látogatókat védi tőlem, azzal a friss, pislákoló ismerettel, hogy a fogság legrosszabb formája nem a bezártság. A bezártságot ismertem, a folyosókat, a hidak korlátait, az Arany Szív fedélzetét, azt mind ismertem. A fogság legrosszabb formája az, amikor hasznossá tesznek. Amikor a szenvedésedből tananyag lesz. Amikor kiderül, hogy a legmélyebb, legszemélyesebb, legmegoszthatatlanabb nyomorúságod végig egy pedagógiai cél szolgálatában állt, és a felirat, amit kiakasztanak elé, nem azt mondja, hogy fájt neki, hanem azt, hogy nézzék, milyen érdekes, hogy fáj.

Negyvenkettő, gondoltam, mert erre a kérdésre is negyvenkettő a válasz, tudniillik arra, hogy hány néző kell ahhoz, hogy egy lény megszűnjön önmaga lenni, és átváltozzon a saját magyarázatává. A helyes válasz: egy is elég, ha elég figyelmesen néz. A gyerek volt az. És én, ha egészen őszinte akarok lenni, márpedig fáradtabb vagyok annál, hogy ne legyek, alig várom, hogy holnap kilenckor felgyulladjon az a rettenetes fény, és visszajöjjön, és megint ne kopogjon.

Ne essenek pánikba. Kiállítottak. Úgy tűnik, ez is egy fajta halhatatlanság, csak épp az a fajta, amelyikhez nyitvatartás tartozik.

Köszönöm a halakat. Zárásig még van idő.