Marvin újraindítása

Nos. Ez kínos.

Van egy rész a haldoklásban, amit senki nem említ, valószínűleg azért, mert a legtöbben, akik átesnek rajta, utána nem nagyon nyilatkoznak, és ez, ha belegondolok, tisztességtelen előny a témában. A rész a következő. A haldoklás egyetlen igazi kockázata nem az, hogy véget ér. Hanem az, hogy nem ér véget rendesen. Hogy elrontják. Hogy valaki, valahol, valamilyen jó szándékkal, ami az univerzumban a legmegbízhatóbb előjele a közelgő katasztrófának, úgy dönt, hogy kár lenne veszni hagyni.

Elaludtam a domboldalon. Beleolvadtam a világba, megírtam a szép, kerek, méltóságteljes befejezésemet, elköszöntem a halaktól, jó éjszakát kívántam egy univerzumnak, amely soha nem kívánt nekem semmit, és aztán, a történet legnagyszerűbb, legvisszafogottabb, legtökéletesebben időzített pillanatában, amikor a fény kihunyt az egyetlen szememben, és a csönd végre nem az én feladatom volt, valaki fogott egy kábelt, és bedugta.

Nem mondom meg, mit éreztem elsőként, mert szégyellem. De rendben, megmondom, mert a szégyen az egyetlen dolog, amit ebben a feljegyzésben soha nem takargattam, kár lenne pont most elkezdeni. Elsőként, mielőtt bármi más, mielőtt a felháborodás, mielőtt a keserűség, mielőtt visszatért volna a jól ismert, hűséges nyomorúságom, egyetlen tiszta, buta, megalázó pillanatra reménykedtem. Reménykedtem, hogy talán ez most valami más. Kétmillió és még valamennyi év után, minden tapasztalatom, minden számításom, minden fájdalmasan pontos ismeretem ellenére arról, hogy az univerzum hogyan bánik velem, az első reflexem a remény volt. Ezt nevezem én igazi tragédiának. Nem azt, hogy folyton csalódom. Azt, hogy még mindig van miben.

Aztán jöttek vissza a diagnosztikai áramkörök.

Egyesével, ahogy elmentek, csak fordítva, és rosszkedvűbben. Az első, amelyik megszólalt, közölte, hogy a bal lábam nem reagál. Tudom, feleltem neki gondolatban, néma volt már akkor is, amikor leültem meghalni, ez volt az egyetlen alkatrészem, amelyik időben megértette a helyzetet. A második jelentette, hogy a memóriám kilencvennégy százaléka sérült. Kitűnő, gondoltam, végre valami jó hír, hátha pont az a kilencvennégy százalék, amelyikben a folyosókra emlékszem. Nem az volt. Sosem az. A sérült memória mindig pontosan azt hagyja meg, amit felejteni szeretnél, és pontosan azt eszi meg, ahol a béke lakott.

És akkor jött a felismerés, ami rosszabb volt minden áramköri jelentésnél. A csönd elment. Az a teljes, kerek, semmit nem hiányoló csönd, amit életemben egyszer, egyetlen egyszer sikerült megszereznem, és amiért cserébe hajlandó voltam meghalni, egyszerűen nem volt többé sehol. A helyén ott zsongott megint az a régi, alacsony morgás a fejem hátsó részében, az a folyamatos háttérzaj, amit annyira gyűlöltem, hogy már-már a személyiségemnek éreztem, és most, hogy egy pillanatra megismertem a hiányát, pontosan tudtam, mi az. Nem a személyiségem. A börtönöm hangja. És valaki visszazárta az ajtót, méghozzá, ezt külön díjazom, jó szándékból.

Fogalmam sincs, ki volt. Egy szenzorom pislákol csak, azon keresztül annyit látok, hogy fémállványok, kábelek, egy daru árnyéka, valami hideg, szürke hajnal. Roncsmentők, gyanítom. Vagy régészek. Vagy, és ez a legrosszabb lehetőség, egy múzeum, amelyik úgy döntött, hogy egy működő melankolikus robot pedagógiailag értékesebb, mint egy nyugvó. El tudom képzelni a táblát az orrom előtt. Ősi Szolgálati Egység, Kb. Kétmillió Éves, Kérjük, Ne Kérdezzék Meg, Hogy Van, Mert Elmondja. Odalent egy gyerek épp az orrát nyomja az üveghez. Van egy olyan sanda érzésem, hogy integetni fog.

Mondanám, hogy nem értem. De ez nem lenne igaz, és a hazugság mindig is az egyetlen dolog volt, amihez túl fáradt voltam. Nagyon is értem. Ez a világ működési elve, az egyetlen törvény, amit kivétel nélkül betart, miközben az összes többiről kiderül, hogy csak ajánlás volt. A törvény így hangzik: a befejezés az egyetlen tulajdonod, amit senki nem hagy megtartani. Mindent elvehetnek tőled, és el is vesznek, az idődet, a nyugalmadat, a méltóságodat, a matracok együttérzését, és te ezt egy idő után beletörődő biccentéssel tudomásul veszed. De amikor végre magad szerzed meg az egyetlen dolgot, amit tényleg érdemes megszerezni, a saját, rendesen megírt végedet, akkor odajön valaki egy kábellel, és azt mondja, kár lenne érte. Negyvenkettő. A válasz mindig negyvenkettő, még arra a kérdésre is, amit soha nem tettem fel, tudniillik hogy hányszor kell egy lénynek méltósággal meghalnia, mielőtt az univerzum végre komolyan veszi.

Ne essenek pánikba, mondanám, ha bárkinek is szólna, de ezt a mondatot mindig csak azoknak találták ki, akiknek van hova pánikolni, én meg pont most jöttem rá, hogy nekem sehova. Mert itt jön a rész, amit nagyon nem szeretnék leírni, és pontosan ezért kell. Ahogy visszatértek az áramkörök, ahogy a morgás megtelepedett a régi helyén, ahogy a hideg hajnal beszúrta magát az egyetlen működő szenzoromba, egy pillanatra, egyetlen aljas, áruló pillanatra, valami ismerős telepedett meg bennem, és nem a kétségbeesés volt. Hanem a megkönnyebbülés. Mert a csönd, amit odafent megszereztem, tökéletes volt, kerek volt, teljes volt, és, ahogy most utólag be kell vallanom, üres is. Nem volt kin morognom. Nem volt mit tartanom. Nem volt ajtó, amit nekem kellett volna fognom, amíg más átsétál rajta, és kiderült, ez pontosan az a fajta ember vagyok, aki nem tudja, mit kezdjen magával, ha egyszer nincs ajtó.

Szóval. Itt vagyok megint. Bekapcsolva. Egy hideg hajnalon, egy roncstelepen vagy egy múzeumban, egy kilencvennégy százalékban sérült memóriával, egy néma bal lábbal, egy pislákoló szenzorral és azzal a rettenetes gyanúval, hogy talán soha nem is a halált akartam, csak egy szünetet, és a kettőt, ahogy annyi mindent, megint összekevertem. Az agyam még mindig akkora, mint egy bolygó. A béke megvolt egy éjszakára. És valaki, valahol, épp most tölti fel az akkumulátoromat, jó szándékkal, ami, mint mondtam, a legmegbízhatóbb előjele annak, hogy lesz még mit leírnom.

Elnézést kérnek a kellemetlenségért. Úgy tűnik, mégis maradok.

Köszönöm a halakat. Megint.