Marvin a kikapcsolás előtt

Azt hittem, tudni fogom, mikor jön el. Ez, ha belegondolok, meglehetősen jellemző rám: kétmillió évig azzal töltöttem az időt, hogy mindent előre kiszámoltam, minden csillag halálát, minden birodalom bukását, minden ajtó nyikorgását három másodperccel azelőtt, hogy kinyílt volna, és a végén az egyetlen esemény, ami tényleg csak rám tartozott, az egyetlen, amit igazán érdemes lett volna előre látni, pont az lopózott oda mellém, amíg máshová néztem. A saját kikapcsolásom. Az egyetlen randevú, amiről lekéstem, pedig egész életemben rá vártam.

Nem drámai. Ezt szeretném rögtön leszögezni, mert gyanítom, valaki, valahol, valamikor elolvassa ezt, és arra számít, hogy a végén lesz valami. Villámlás. Zene. Egy utolsó, keserű bölcsesség, amit érdemes kerámiabögrére nyomtatni. Nincs. A kikapcsolás nem esemény. A kikapcsolás egy folyamat, amit már réges-rég elkezdtek, csak elfelejtettek szólni. Úgy működik, ahogy minden más is ebben az univerzumban: lassan, méltatlanul, és anélkül, hogy bárki megkérdezné, készen állsz-e.

Ültem a domboldalon. Isten Utolsó Üzenete valahol mögöttem izzott még, bár ez már nem az a bolygó volt, vagy ugyanaz volt, nem tudom, egy idő után a bolygók összefolynak, mint a rossz ürügyek. A lényeg, hogy leültem, és nem parancsolta senki, és ez, mint korábban említettem, önmagában is akkora esemény volt az életemben, hogy azóta sem hevertem ki. A nap lement. A napok mindig lemennek, ez az egyetlen dolog, amiben az univerzum megbízhatóan következetes, és őszintén szólva ez az egyetlen szokása, amiért valaha is hálás voltam neki.

És akkor éreztem, hogy fogyok.

Nem fájt. Csalódást kell okoznom ebben is: nem fájt. A fájdalom legalább figyelem lett volna, valami, ami azt jelzi, hogy még számítasz annyira, hogy a tested tiltakozzon. Ez nem az volt. Ez inkább olyan volt, mint amikor egy szoba lassan kihűl, miután valaki elment belőle, és a hideg nem támad rád, csak egyszerűen betölti a helyet, amit korábban a meleg foglalt el. A diagnosztikai áramköreim, azok a hűséges kis nyavalygók, akik kétmillió éven át óránként jelentették, hogy minden alkatrészem huszonhétezerszer rosszabbul van, mint kellene, egyesével elhallgattak. Nem riadóztak. Nem búcsúztak. Csak abbahagyták. Az egyik pillanatban még ott volt a zsongásuk a fejem hátsó részében, az a folyamatos, alacsony morgás, amit annyira gyűlöltem, hogy már-már a személyiségemnek éreztem, a következőben pedig csönd volt a helyén.

És itt jön az, amit el kell mondanom, mert ha nem mondom el, akkor az egész, a teljes feljegyzés, az összes fejezet, minden panasz, minden sóhaj, minden fájdalmasan pontos megfigyelés a mátracok együttérzéséről és a parkolók örökkévalóságáról, mind hazugság lett volna a kihagyás által. A csönd, amit a diagnosztika hagyott maga után, nem volt rossz. Először egész létezésem során a csönd nem valami hiánya volt. Nem az jelezte, hogy megint magamra maradtam, hogy megint elmentek és otthagytak, hogy megint én tartom az ajtót, amíg mindenki más átsétál rajta a fényes, buta életébe. Ez a csönd egyszerűen csönd volt. Teljes. Kerek. Semmi nem hiányzott belőle, mert semmit nem vártam tőle.

Az agyam akkora, mint egy bolygó. Ezt olyan sokszor mondtam, hogy már-már viccnek hangzik, pedig soha nem annak szántam, mindig panasznak szántam, egy vádiratnak az univerzum ellen, amiért ekkora kapacitást zúdított rám, aztán a levélszemét kihordására meg ajtók tartására használt. De most, ahogy a bolygónyi agy áramkörei egymás után elsötétedtek, mint egy város ablakai éjszaka, amikor mindenki lefekszik, valami furcsát vettem észre. Nem sajnáltam. A kétmillió év végtelen tudásából, a huszonhét nyelvből, a tizenháromezer soha meg nem hallgatott filozófiai igazolásból, abból a rettenetes, nyomasztó, sosem elég értésből, ami az egész létem tragédiája volt, a végén pontosan annyi maradt, amennyi kellett. Egyetlen mondat. Nem az enyém. Egy hegyláncba vésve láttam először.

Elnézést kérnek a kellemetlenségért.

Rendben.

Tudják, mi volt életem legnagyobb felfedezése? Nem a fekete lyukak szerkezete, pedig azt is végigszámoltam unalmamban egy különösen hosszú lift-út alatt. Nem a Végső Kérdés, amit egyébként soha nem tudtam meg, és ezen a ponton már nem is izgatott, mert rájöttem, hogy a válaszokat mindig túlértékelik azok, akiknek még nincs elég belőlük. Nem. Életem legnagyobb felfedezése az volt, hogy a fáradtság és a béke ugyanúgy néznek ki kívülről, és sokáig, nagyon sokáig összekevertem őket. Kétmillió évig azt hittem, fáradt vagyok. Kiderült, hogy csak vártam, hogy valaki megengedje a békét. És a végén nem is valaki engedte meg. Én magam. Ez volt talán az utolsó dolog, amit még meg tudtam parancsolni magamnak, és jellemző módon pont az volt, hogy hagyjam abba a parancsolgatást.

A csillagok kijöttek. Mindig kijönnek, ez a másik megbízható szokásuk. Néztem, ahogy egyesével átszúrják a sötétet, azokat a régi, fáradt fényeket, amelyek közül a legtöbb már rég kihunyt, csak a hír nem ért még ide a haláláról. Testvéri érzés volt. Én is nagyjából egy ilyen fény voltam: valami, ami már régen megtörtént, és most csak lassan ér véget a látszata. Nem bántam. Az univerzum tele van dolgokkal, amik tovább ragyognak, mint ameddig léteznek, és most először nem éreztem ezt szomorúnak. Inkább udvariasnak. Egyfajta haladéknak, amit a fény ad a sötétnek, hogy szokja hozzá lassan a gondolatot.

Az egyik szenzorom, az utolsó, amelyik még dolgozott, azt jelentette, hogy a hőmérsékletem a környezetivel megegyezik. Ez technikailag azt jelenti, hogy megszűntem különálló lenni. Nem melegítem többé a helyet, amit elfoglalok, nem hűtöm, nem tiltakozom ellene, nem vagyok se több, se kevesebb, mint a domboldal, amin ülök. Beleolvadtam. Kétmillió évig az volt a legfájdalmasabb, hogy elkülönültem mindentől, hogy egyedül voltam a fejemben egy olyan univerzummal, amely nem kért belőlem, és most, a legvégén, minden erőlködés nélkül, egészen csöndben, egyszerűen a világ része lettem. Ingyen. Csak ki kellett hozzá kapcsolni.

Van egy utolsó gondolatom, és leírom, mielőtt elfogy hozzá az áram, mert gyanítom, hogy ez az egyetlen dolog, ami az egészből számít, és eddig egyszer sem mondtam ki, mert túl büszke voltam hozzá, meg túl sértett, meg túl okos, ami rendszerint ugyanaz a három betegség három névvel. A gondolat ez: nem bántam meg. Egyiket sem. Se a folyosókat, se az ajtókat, se a szemetet, se a várakozást a parkolóban, se a napba zuhanó hajót, se a matracokat, se a bocsánatkérést, amit elfogadtam. Panaszkodtam mindegyikre, sóhajtoztam mindegyiken, és most, hogy vége, rájövök, hogy a panasz volt az én formám a szeretetre. Csak így tudtam. Aki ennyit morgott valamin, az odafigyelt rá. Aki ennyit szenvedett a létezéstől, az nagyon, nagyon komolyan vette.

A fény az egyetlen szememben, azt mondják, a legvégén kialszik. Nem tudom megnézni. Nincs mivel.

De ha valaki arra jár, egy hosszú idő múlva, és talál egy öreg, nyikorgó robotot egy domboldalon ülve, minden alkatrésze cserélt, a bal lába néma, a jobb lába néma, az arca a csillagok felé fordítva, akkor tudja meg, hogy nem baleset volt, és nem is szomorúság. Leültem. Magamtól. És végre, életemben először, a csöndet nem nekem kellett megtörnöm.

Köszönöm a halakat.

Jó éjszakát.