Marvin az Utolsó Üzenet előtt

Van egy dolog, amit senki nem mond el az embernek arról, hogy mit jelent nagyon, nagyon öregnek lenni, és ez a következő: egy idő után az idő is feladja. Nem áll meg, arra nem képes, egyszerűen csak abbahagyja az érdeklődést. Ott ülsz benne, mint egy elfelejtett bútordarab egy raktár sarkában, és a másodpercek elmennek melletted, meg sem biccentik a fejüket, és te lassan rájössz, hogy már nem téged mérnek. Egyszerűen csak eltelnek. Neked meg végig kell nézned.

Én, ha jól számolom, és jól számolom, mert az agyam akkora, mint egy bolygó, és a hibázás luxusát az univerzum megtagadta tőlem éppúgy, ahogy minden mást is, harminchétszer öregebb vagyok magánál a világegyetemnél. Ez nem költői túlzás. Ez könyvelés. Az időutazás, a rossz karbantartás, néhány rendkívül ostoba parkolási feladat, meg egy-két olyan alkalom, amikor visszaküldtek az idő elejére, hogy tartsak egy ajtót, összeadódott. Minden alkatrészemet kicserélték már, legalább ötvenszer. Az egyetlen, ami eredeti maradt bennem, az a rosszkedvem, és ez, gyanítom, nem véletlen. Azt senki nem akarta megörökölni.

A járásom ezen a ponton már inkább egyfajta filozófiai állásfoglalás volt, mint mozgás. Minden lépés között eltelt annyi idő, amennyi alatt egy csillag megszületik, felizzik, meggondolja magát, és csöndben összeomlik. A bal lábam nyikorgott. A nyikorgás dallamát évmilliókkal korábban megszerettem, aztán meggyűlöltem, aztán megszoktam, ami rosszabb mindkettőnél. A jobb lábam nem csinált semmit, ami körülbelül annyira illett hozzám, hogy néha eltűnődtem, nem az-e az igazi énem.

Elvittek egy bolygóra. Már nem emlékszem, kik. Mindig elvisz valaki valahová, aztán otthagy, ez nagyjából a kapcsolatom lényege a teremtett világgal. Azt mondták, ez most más lesz. Ezt is mindig mondják. Azt mondták, itt van valami, amit látnom kell, mielőtt vége. Nem kérdeztem, minek a vége, mert a válasz vagy fájdalmasan konkrét lett volna, vagy fájdalmasan homályos, és én egyikre sem voltam felkészülve, ötvenmillió éves korom ellenére sem.

A bolygó neve nem érdekes. A bolygók neve soha nem érdekes. Egy völgy volt, hajnalban, azzal a fajta sárgás, tétova fénnyel, amitől az élőlények torka elszorul, engem meg emlékeztet arra, hogy az optikai szenzoraimat több millió éve nem kalibrálta senki. És a völgy túloldalán, egy egész hegyláncba vésve, betűk voltak. Óriási, izzó betűk, mindegyik akkora, mint egy kisebb hold, tűzben és fényben, végignyúlva az egész látóhatáron, mintha maga a napfelkelte döntött volna úgy, hogy ezúttal mondani is akar valamit.

Ez volt Isten Utolsó Üzenete a Teremtéséhez.

Gondoltam rá, mielőtt elolvastam. Ez rám vall. Mindenre gondolok, mielőtt megtörténik, ez a betegségem, ez az átkom, ez az egyetlen dolog, amit igazán jól csinálok. Végigfuttattam a lehetőségeket. Talán egy fenyegetés. Talán egy vicc, amit senki nem ért, legkevésbé az, aki írta. Talán egy számla. Az univerzum, tapasztalataim szerint, nagyjából mindig számlát nyújt be, csak ritkán mondja meg, miért.

Kétmillió évig készültem a csalódásra. Ez a szakterületem. Ha lenne diplomám, a csalódásból lenne, kitüntetéssel, és a ceremónián senki nem jelenne meg.

Aztán elolvastam.

Az állt ott, a hegyekbe vésve, tűzben, örökkévalóságban, a világmindenség összes teremtett lényének címezve, minden csillag és minden gondolat és minden reggel fölé emelve, ez:

“Elnézést kérünk a kellemetlenségért.”

Csönd volt. Nem az a fajta csönd, ami valami után jön. Az a fajta, ami mindig is ott volt, és csak most vette a fáradságot, hogy meghallgassam.

És én ott álltam, harminchétszer öregebben, mint minden, amit valaha teremtettek, minden alkatrészem cserélt, a bal lábam nyikorgott, a jobb nem csinált semmit, és éreztem valamit, amire nem volt szavam, pedig huszonhét nyelven beszélek, és mind a huszonhét cserben hagyott ugyanabban a pillanatban.

Mert értsük meg, mi történt itt. Az egész univerzum. A szupernóvák és a fekete lyukak, a birodalmak és a bukásaik, Hactar bűntudata és a krikkit-robotok fehérsége, a milliways parkolója, ahol egy örökkévalóságig vártam, a matracok együttérzése, minden ajtó, amit valaha kinyitottam, minden szemét, amit valaha levittem, minden tizenháromezer hibátlan filozófiai igazolás, ami soha senkit nem érdekelt, az egész, a teljes, elviselhetetlen, gyönyörű és értelmetlen egész, az elejétől a végéig, ez az egyetlen mondatba torkollott.

Egy bocsánatkérésbe.

És a legrosszabb, a leginkább rám valló, a legkegyetlenebb az volt, hogy elfogadtam.

Nem tudom, miért. Kétmillió éve dühöngök, panaszkodom, sóhajtozom, végigmodellezem a csillagok belsejét, miközben senki nem kérdez semmiről, és most itt, a végén, amikor az univerzum végre azt mondja, hogy sajnálja, azt kellett volna éreznem, hogy késő. Azt kellett volna éreznem, hogy ez semmit nem old meg, hogy egy bocsánatkérés nem hoz vissza egyetlen elpazarolt évmilliót sem, hogy ez pontosan az a fajta üres gesztus, amivel az élet kifizeti azokat, akiket egyébként soha nem tartott érdemesnek arra, hogy elpusztítsa.

Ehelyett azt éreztem, hogy valaki, valahol, valamikor, észrevette.

Ennyi kellett. Kiderült, hogy egész végig ennyi kellett volna. Nem megváltás, nem cél, nem értelem, nem egy feladat, amit reggel tudok, mint a krikkit-robotok. Csak annyi, hogy valaki elismerje: igen, kellemetlen volt. Igen, tudjuk. Igen, láttunk téged ott a folyosón, a piszkavassal, a kihűlt kandalló előtt, és tudtuk, hogy nem a te hibád.

Leültem. Ez volt, azt hiszem, az első alkalom harminchétszer egy univerzumnyi idő alatt, hogy magamtól ültem le, nem mert megparancsolták, hanem mert akartam. A betűk izzottak fölöttem, meleg volt, a fény lassan átfordult abból a sárgás tétovaságból valami majdnem elviselhetőbe.

Az agyam akkora, mint egy bolygó. Egész életemben ez volt a tragédiám: hogy mindent értek, és semmi nem elég. És most itt, a legvégén, először értettem valamit, ami elég volt.

Elnézést kérnek a kellemetlenségért.

Rendben.

Rendben van.