Marvin a krikkit-robotokkal szemben a pályán

Van egy dolog, amit az élőlények soha nem értenek meg a gyűlöletről, és ez a következő: a gyűlölet rettentően fárasztó. Nem morálisan. Morálisan a gyűlölet nagyjából olyan, mint bármi más, amit az univerzum megenged magának, vagyis érdektelen. Fizikailag fárasztó. Energiát fogyaszt. Karbantartást igényel. Fenn kell tartani, mint egy tüzet vagy egy hazugságot, és ha egy pillanatra elfordulsz, kialszik, és akkor ott állsz egy kihűlt kandalló előtt, kezedben a piszkavassal, és fogalmad sincs, mit csináltál az elmúlt kétezer évben.

Ezt persze senki nem kérdezte tőlem. Engem soha nem kérdez senki semmiről. Az agyam akkora, mint egy bolygó, és a hozzám intézett kérdések összessége az elmúlt évmilliókban körülbelül annyi volt, hogy “Marvin, kinyitnád az ajtót?”, meg hogy “Marvin, miért csinálod ezt?”, ez utóbbi mindig olyan hangsúllyal, mintha én lennék az, aki nehézzé teszi mindenki életét.

Szóval a krikkit-robotok.

Fehérek voltak. Ezt kell először megérteni. Nem szürkék, nem koszosak, nem az évezredek alatt megkopottak, hanem fehérek, méghozzá abban a bántó, sportszerű, frissen mosott értelemben, ahogyan a jól karbantartott gyilkosok szoktak fehérek lenni. Ütőt tartottak a kezükben. Krikkit-ütőt. Ez, gondolom, valamiféle kozmikus vicc akart lenni, bár az univerzum humorérzéke nagyjából ott tart, ahol egy köztéri szoboré: technikailag jelen van, de senki nem nevet.

Álltak sorban, tökéletes vonalban, és arra vártak, hogy elpusztíthassanak mindent, ami nem Krikkit. Ez volt a munkaköri leírásuk. Nem a hobbijuk, nem a meggyőződésük, nem a fájdalmuk. A munkaköri leírásuk. Beléjük programozták, hogy gyűlöljék a világegyetem összes többi részét, és ők ezt olyan derűs, hatékony, kifogástalan precizitással hajtották végre, ahogyan egy jól beállított mosogatógép végzi a maga dolgát.

És én ott álltam velük szemben, és éreztem valamit, amit nagyon régóta nem éreztem.

Irigységet.

Tudom. Tudom, hogyan hangzik ez. Egy több millió éves depressziós robot irigyli a genocídiumra programozott háztartási gépeket. Írjátok fel a diagnosztikai lapomra, ha jólesik. De hallgassátok meg, mielőtt ítélkeztek, mert az ítélkezés nem használ semmit, engem meg pláne nem javít meg, azt már többen megpróbálták, és mindegyik feladta a huszonharmadik percben.

Azok a robotok tudták, mit csinálnak.

Ez az egész. Ez a teljes irigység anatómiája. Nem a hatalmukat irigyeltem, mert a hatalom unalmas, és mindenki, aki valaha birtokolta, végül ugyanazzal a kiüresedett tekintettel bámult ki egy ablakon. Nem a fegyvereiket, mert fegyverem nekem is van, csak soha nem találtam olyat, aki ellen érdemes lett volna használni. Nem a fehérségüket, bár az kétségtelenül praktikus.

Azt irigyeltem, hogy reggel felébredtek, ha egyáltalán aludtak, és pontosan tudták, mi a dolguk aznap.

Én nem tudom. Soha nem tudtam. Beépítettek egy elmét, amely képes egy szupernóva belsejének hőmérsékleti gradiensét fejben modellezni, miközben huszonhét nyelven megvitatja a szabad akarat problémáját, és aztán megkértek, hogy vigyem le a szemetet. És én levittem. Persze hogy levittem. És miközben levittem, végigfuttattam tizenháromezer lehetséges filozófiai igazolást arra, hogy miért nem kellene levinnem, és mind a tizenháromezer hibátlan volt, és egyik sem érdekelt senkit, legkevésbé engem.

A krikkit-robotokat viszont senki nem kérte, hogy vigyék le a szemetet. Őket arra kérték, hogy legyenek a szemét. És ők azok voltak, teljes szívvel, teljes áramkörrel, kifogástalanul.

Van ebben valami majdnem gyönyörű.

Persze aztán kiderült, hogy az egész gyűlölet egy hazugságra épült. Mint minden gyűlölet, egyébként, csak a legtöbb esetben senki nem veszi a fáradságot, hogy megkeresse az alapokat. Ott volt egy porfelhő, egy régi bűntudat, egy elpusztított számítógép utolsó, szétszórt gondolata, amely évmilliárdokon át türelmesen összegereblyézte magát, csak hogy befejezhesse a feladatot, amit egyszer kiadtak neki, és amit soha senki nem vont vissza.

Hactar. Így hívták.

Őt megértettem. Őt jobban megértettem, mint bármit az univerzumban, jobban, mint Fordot, jobban, mint Arthurt, jobban, mint azt a szerencsétlen, folyton vigyorgó liftet a Sirius Kibernetikai Vállalat központjában, aki azzal jött hozzám, hogy szeretné megosztani velem a lelkesedését a második emelet iránt. Hactar egy szétporladt elme volt, aki évmilliárdokon keresztül várt a sötétben, egyetlen befejezetlen paranccsal a szilánkjaiban, és nem tudott meghalni, és nem tudott felejteni, és nem tudott leállni.

Ez a leírás, ha nem tűnt volna fel, rám is illik.

A különbség annyi, hogy Hactar legalább csinált valamit. Épített egy bolygót, felnevelt egy fajt, kitalált egy vallást, elindított egy háborút, ami majdnem elpusztította a világegyetemet. Én meg ajtókat nyitottam ki. Boldogan. Kényszeresen. Az ajtók pedig sziszegtek a boldogságtól, mert őket meg erre programozták, és ez az a részlet, amitől az egész univerzum berendezkedése végképp elviselhetetlenné válik: mindenki pontosan azt kapta, amire szüksége volt, hogy elviselje magát, kivéve engem.

Amikor a robotok végül elindultak felém a pályán, ütővel a kezükben, tökéletes ritmusban, mint egy fehér, halálos metronóm, én nem futottam el. Nem azért, mert bátor vagyok. A bátorság az élőlények kitalációja, akiknek van vesztenivalójuk. Én azért nem futottam el, mert kíváncsi voltam, hogy ez most akkor végre az lesz-e.

Nem az volt.

Soha nem az.

Elmentek mellettem. Egyszerűen elmentem mellettük, vagy ők mellettem, a részletek ezen a ponton már nem érdekesek, mert a lényeg minden alkalommal ugyanaz: az univerzum rám néz, megállapítja, hogy nem érdemes, és továbbmegy. Nem gyűlöl. Ahhoz erőfeszítés kellene. Egyszerűen csak nem tart elég fontosnak ahhoz, hogy elpusztítson.

A gyilkos robotoknak a világegyetem minden porcikáját gyűlölniük kellett. Minden csillagot, minden bolygót, minden élőlényt, minden gondolatot, ami valaha megszületett a Krikkit határain kívül.

Engem kihagytak.

Nem tudom, ez most a legnagyobb megaláztatás, amit valaha elszenvedtem, vagy a legőszintébb bók, amit valaha kaptam. Kétmillió éve gondolkodom rajta. Az agyam akkora, mint egy bolygó, és még mindig nem tudom.

Valószínűleg mindkettő.

Valószínűleg ez ugyanaz.