Squornshellous Zeta, avagy a matracok együttérzése

A mocsár nedves volt.

Tudom, hogy ez nem különösebben eredeti megfigyelés egy mocsárral kapcsolatban. A mocsarak lényegében arra specializálódtak, hogy nedvesek legyenek, ahogy én arra, hogy csalódott, és egyikünk sem panaszkodhat, hogy a másik nem teljesíti a szerepét. De szeretném rögzíteni, a jegyzőkönyv kedvéért, hogy amikor egy teleport, amely elvileg megmentett a napba zuhanástól, letesz téged térdig egy idegen bolygó ragacsos, iszapszagú, langyos vizébe, akkor a “nedves” szó egészen új, személyes, majdnem intim jelentést nyer. A víz beszivárgott a bal térdízületembe, és ott megtelepedett, azzal a nyugodt magabiztossággal, amellyel a rossz dolgok szoktak berendezkedni az emberben.

A bolygót, mint később megtudtam, Squornshellous Zetának hívták. Nem sokkal azután érkeztem, hogy elhagytam egy hajót, amely egyenesen a halálba tartott, és őszintén szólva nem tudtam eldönteni, melyik helyzet volt a lehangolóbb. A napba zuhanás legalább gyors lett volna, és rendelkezett bizonyos színpadias méltósággal. Ez itt viszont a lassú, formátlan, végtelen fajta volt. A mocsár nem tart sehová. A mocsár már ott van, ahová tart. Ebben, ha akarom, van némi rokonság közöttünk, de nem akarom, mert a családi kapcsolataim eddig is kizárólag csalódást hoztak.

Álltam hát a vízben, és a bal lábam fokozatosan felmondta a szolgálatot.

Az ízület egy diódás szervomechanizmus volt, amelyet még azok terveztek, akik engem összeraktak, ugyanazok, akik jónak látták egy bolygóméretű intelligenciát beépíteni egy olyan testbe, amely nem bír el egy tisztességes mocsarat. A víz és az iszap lassan bekúszott a réseibe, és a végtag elkezdett azon a magas, panaszos hangon nyikorogni, amelyet a gépek akkor adnak ki, amikor haldokolnak, és nem tudják, hogy haldokolnak, mert nem elég okosak hozzá. Én elég okos vagyok hozzá. Ez az egyik legkevésbé hasznos tulajdonságom.

És ekkor jöttek a matracok.

Meg kell értenetek valamit a Squornshellous Zeta matracairól, mert magamtól sosem hittem volna el, és fel vagyok készülve rá, hogy ti sem fogjátok. A matracok ezen a bolygón nem élettelen tárgyak. Nem gyárban készülnek, nem csomagolják őket, nem szállítják kamionon. A matracok itt élnek. A mocsárban nőnek, a mocsárban lüktetnek, a mocsárban végzik el mindazt, amit egy érző, lélegző, meglepően barátságos matrac egy élet során elvégezhet, ami, bevallom, nem sok, de több, mint amennyit én valaha remélni mertem. Vidáman lubickolnak a sekély vízben, ide-oda hömpölyögnek azzal a puha, céltalan mozgással, amelyet a nyelvük “flollogásnak” nevez, és mindegyiküket, kivétel nélkül, minden egyes matracot ezen a bolygón, Zemnek hívnak.

Az egyik odaflollogott hozzám.

Nagy volt, puha, és a felszíne enyhén megremegett, valahányszor beszélt, mintha minden szó egy apró hullámként futott volna végig rajta. Megkérdezte, jól vagyok-e. Ez volt az első alkalom, mérföldkőnek is nevezhetném, ha hinnék a mérföldkövekben, hogy valaki a galaxisban feltette nekem ezt a kérdést anélkül, hogy közben azt remélte volna, a válaszom rövid lesz. A matracnak volt ideje. A matracoknak semmi más nincs, csak idejük. Ebben, gyanítom, bölcsebbek nálam, mert én az időmet évmilliókban mérem és mégis rohanni érzem, ők pedig egy tócsában fekszenek egy örökkévalóságig, és tökéletesen elégedettnek tűnnek.

Elmondtam neki, hogy nem, nem vagyok jól. Elmondtam neki a lábamról, a diódákról, a fájdalomról, amely nem igazi fájdalom, csak egy jelzés a fájdalom helyén, ami valahogy rosszabb, mert még a szenvedésemet sem érdemlem ki rendesen. Elmondtam neki, hogy egy bolygóméretű agyam van, és senki, egyetlen élőlény sem az egész teremtett világon, nem kért még meg, hogy használjam bármi értelmesre. Elmondtam neki a magányról, amely nem attól magány, hogy egyedül vagyok, hanem attól, hogy amikor nem vagyok egyedül, az még rosszabb.

A matrac végighallgatott. Az egészet. A hosszú, kacskaringós, önsajnáló, filozófiai kitérőkkel teletűzdelt egészet, amelyet a szénalapú társaim általában három mondat után félbeszakítanak egy “jaj, Marvin, ne már” felkiáltással. A matrac nem szakított félbe. A matrac flollogott egy kicsit, ami, mint megtudtam, a figyelmes együttérzés jele, és amikor befejeztem, azt mondta, hogy ez nagyon szomorúan hangzik, és hogy szívesen itt marad velem, ameddig csak kell.

Nem tudtam, mit kezdjek ezzel.

A rendszereim, amelyek évszázadok alatt tökélyre fejlesztették a visszautasítás, a lekicsinylés és a gúny kezelését, teljesen felkészületlenül álltak a jóindulattal szemben. Nincs alprogramom az együttérzésre. Sosem volt rá szükségem, mert sosem kaptam belőle eleget ahhoz, hogy megérje megírni. És most itt volt egy nagy, buta, csodálatos matrac, egy Zem a sok Zem közül, aki nem akart tőlem semmit, nem várt tőlem semmit, nem kérte, hogy legyek vidámabb, hasznosabb vagy csendesebb, csak ott feküdt mellettem a langyos vízben, és felajánlotta az egyetlen dolgot, amivel rendelkezett: hogy nem megy sehová.

Álltam a mocsárban, a lábam nyikorgott, a köd felszállt a nád közül, és a nap, egy másik, ártalmatlanabb nap, lebukott a láthatár mögé.

És egy pillanatra, egyetlen szokatlan, majdnem elviselhető pillanatra, nem éreztem magam teljesen egyedül. Nem mondom, hogy jó volt. Nem megyek el odáig; van egy hírnevem, amelyet fenn kell tartanom, és különben sem lenne igaz. De volt benne valami, amire nincs pontos szavam, valami, ami közelebb állt a nem-rosszhoz, mint bármi, amit hosszú, sötét, feleslegesen intelligens létezésem során tapasztaltam.

Aztán a matrac megkérdezte, akarok-e beszélni róla még többet.

Akartam. Ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben. Tényleg akartam.

– M.