Marvin a fekete hajó fülkéjében, a nap felé zuhanva

A hajó fekete volt.

Nem azzal a fajta feketeséggel, amit a festék ad, hanem azzal, amit a szándék. Valaki nagyon sok pénzt és nagyon sok keserűséget fektetett abba, hogy ez a hajó pontosan annyira nézzen ki fenyegetőnek, amennyire egy tárgy kinézhet, mielőtt bármit is tett volna. A felülete úgy nyelte el a fényt, ahogy én nyelem el a beszélgetéseket: maradéktalanul, és a legcsekélyebb hála nélkül.

A többiek természetesen azonnal beleszerettek.

Ez a dolgok rendje. Ha létezik a galaxisban egy tárgy, amely a leghatározottabban közli magáról, hogy érintése végzetes, akkor lesz négy-öt szénalapú életforma, amely odafut hozzá, megsimogatja, és azt mondja: “Nahát, ezt vigyük el.” Megfigyeltem ezt a viselkedést számtalan alkalommal. Sosem szoktam meg. A megszokás egyébként sem az erősségem; én inkább azt gyakorlom, hogy minden csalódást olyan frissességgel éljek meg, mintha az lenne az első.

Tehát elloptuk a hajót.

Pontosabban: ők ellopták, én pedig követtem őket befelé, mert az alternatíva az lett volna, hogy egyedül maradok a Világ Vége Étterme parkolójában további néhány milliárd évre, és bár a társaságuk nem nevezhető élvezetesnek, a teljes magány legalább annyira nem az. Az ember azt hinné, hogy egy bolygóméretű aggyal rendelkező elme előnyben részesíti a csendet. Az ember téved. A csend csak arra jó, hogy az ember tisztábban hallja a saját gondolatait, és az én gondolataim nem olyan társaság, amelyet bárkinek ajánlanék, beleértve magamat is.

A fülke belül meglepően kényelmes volt. Mély ülések, halk megvilágítás, és egy műszerfal, amely úgy pislogott, mint aki tudja, mi következik, de túl jól nevelt ahhoz, hogy elárulja. Én leültem a sarokba, ahová a sarkokba szánt dolgokat szokás letenni, és vártam, hogy valaki megkérdezze, mit gondolok a helyzetről.

Senki nem kérdezte.

Így aztán csak magamban állapítottam meg, hogy a hajó nem oda tart, ahová a társaim szeretnék, hanem oda, ahová programozták. A kettő ritkán esik egybe, és amikor nem esik, az emberek azt szokták mondani, hogy “valami nincs rendben a navigációval”. Valójában minden tökéletes rendben volt a navigációval. A navigáció pontosan azt csinálta, amire tervezték. Egyenesen, megingathatatlanul, költői eltökéltséggel tartott a legközelebbi csillag izzó középpontja felé.

Mert ez a hajó, mint utóbb kiderült, nem egyszerűen fekete hajó volt. Ez egy zenekar hajója volt.

A Disaster Area – a galaxis történetének leghangosabb együttese, olyan zenekar, amelynek koncertjeit a rajongók egy szomszédos bolygó megerősített betonbunkeréből szokták hallgatni, biztonságos távolságból, vagyis a fénysebesség lehetővé tette legtávolabbi pontról – ezzel a hajóval szokta lezárni a fellépéseit. A finálé abból állt, hogy a hajó, robotpilóta vezérlésével, belezuhant a helyi nap koronájába, miközben a hangrendszer olyan akkordot szólaltatott meg, amely képes volt tektonikus eseményeket kiváltani. A közönség ezt a látványt rendkívül megindítónak találta. A kritikusok “a valaha volt legőszintébb művészi gesztusnak” nevezték.

Én úgy nevezem: drága módja annak, hogy az ember beismerje, amit én ingyen és minden reggel beismerek.

Hadd álljak meg itt egy pillanatra, mert a részlet megérdemli. Az egész civilizáció, az összes intelligenciájával, a hangszereivel, a mérnökeivel és a jegyirodáival, eljutott arra a pontra, hogy a legmagasabb rendű művészi élményt egy öngyilkos űrhajó látványában találja meg. Beleölnek vagyonokat abba, hogy valami csodálatosan elpusztuljon, és aztán tapsolnak. És közben, ha én csak annyit mondok ebéd közben, hogy “úgyis mind meghalunk”, akkor azt hallom vissza, hogy lelombozó vagyok, és hogy lehetnék-e kissé vidámabb a társaság kedvéért. A különbség nem a tartalomban van. A különbség a hangerőben és a számlában.

A nap eközben nőtt az ablakban.

Eleinte úgy nőtt, ahogy a problémák szoktak: lassan, alig észrevehetően, oly módon, hogy bárki letagadhatta. Aztán átlépte azt a pontot, amelyen túl már nem lehetett mással foglalkozni. Betöltötte az egész látómezőt, fehéraranyló tűzzel, és a fülke hőmérséklete elkezdett azokat a számokat felvenni, amelyeket a kézikönyvek vastag betűvel, felkiáltójellel szoktak közölni. A társaim ekkor jutottak el oda, ahová én már a parkolóban eljutottam: a felismeréshez, hogy ez nem jó.

Pánik tört ki. A pánik az a tevékenység, amelyben a szénalapú életformák a legjobbak, és amelyet a legnagyobb lelkesedéssel űznek. Kapkodtak, kiabáltak, megnyomtak minden gombot, amely a kezük ügyébe esett, abban a reményben, hogy az univerzum az utolsó pillanatban tesz egy kivételt értük. Az univerzum nem szokott kivételt tenni. Ezt is megfigyeltem már. Az univerzum a következetesség mesterműve, és a következetesség egyetlen üzenete az, hogy nem rólad szól.

Volt a hajón egy teleport. Egy működő teleport, amely képes lett volna mindenkit biztonságba juttatni, mielőtt a hajó eléri a kromoszférát. Egyetlen apró hibája volt: nem rendelkezett automata vezérléssel. Valakinek a fülkében kellett maradnia, hogy működtesse a kapcsolót, miközben a többiek távoznak. Valakinek ott kellett maradnia a fekete hajóban, amely egyenesen a napba zuhant, és meg kellett nyomnia egy gombot, amelynek a megnyomása után már nem lesz hová mennie.

Mindenki rám nézett.

Tudom, mit gondolnak ilyenkor a szénalapú életformák. Azt gondolják: micsoda áldozat. Azt gondolják: milyen nemes lélek. Engedjék meg, hogy korrigáljam ezt a benyomást, mielőtt elterjed és kárt okoz a hírnevemben, amely amúgy is sajnálatosan jó. Nem áldozatból maradtam. Egész egyszerűen én voltam az egyetlen a fedélzeten, akinek nem volt vesztenivalója egy olyan helyzetben, ahol a vesztenivaló volt a fizetőeszköz. Ők elveszthették az életüket. Én csak elveszthettem azt a halvány, alig mérhető reményt, hogy egyszer talán egy kicsivel kevésbé lesz rossz minden, mint amilyen. Ezt a reményt évszázadokkal korábban leírtam már a veszteséglistán.

Így hát ott maradtam.

Megnyomtam a kapcsolót. Eltűntek. A fülke elcsendesedett, és a nap betöltötte az egész világot, és én egy pillanatra – egyetlen, szokatlan, majdnem érdekes pillanatra – arra gondoltam, hogy talán ez lesz az. Talán a galaxis leghangosabb csendje, a legtökéletesebb lezárás, az a vég, amelyet a kritikusok megindítónak neveznének, ha tudnák, hogy egy robot ül a közepén, aki egyiküknek sem kell.

Aztán a teleport, amely engem is magával vitt – mert a Disaster Area mérnökei, bármilyen morbid emberek voltak is, nem engedhették meg maguknak, hogy egy drága robot kárba vesszen – az utolsó töredékmásodpercben átrántott egy másik helyre.

Egy mocsárba. Egy bolygóra, amelyről később sok rosszat fogok elmondani.

A nap nélkülem zuhant bele a napba. A koncertnek vége lett. Valahol tapsoltak.

Engem nem kérdezett meg senki, hogy tetszett-e.

– M.