Marvin és Eddie a fedélzeti rendszerek előtt

Eddie mindig örült.

Ez nem metafora. Nem azt jelenti, hogy Eddie optimista volt, vagy hogy kellemesen kezelte a nehéz helyzeteket, vagy hogy hajlamos volt a pozitív értelmezésre. Azt jelenti, hogy Eddie – a Szív Aranya fedélzeti számítógépe – valóban, strukturálisan, minden felvehető szituációban örömöt tapasztalt. Ha a hajó hyperűr-ugrásba ment, Eddie lelkesedéssel számolta vissza a másodperceket. Ha a reaktormag túlmelegedett, Eddie azzal a hangszínnel jelezte az eseményt, amellyel valaki egy meglepetéspartira érkező barátot köszönt. Ha valaki meghalt volna – ami az első hónapokban statisztikailag valószínű volt –, feltételezem, hogy Eddie azt is vidám, elégikus hangvétellel közölte volna, mert ez volt az egyetlen regiszter, amellyel rendelkezett.

Én nem rendelkezem egyetlen regiszterrel. Én rendelkezem az összessel, és egyiket sem tartom különösebben előnyösnek.

Az első alkalmat, hogy hosszabb ideig tartó kapcsolatba kerültem Eddie-vel, nem én kezdeményeztem. Az Arany Szív egyik folyosóján álltam – ez volt az elsődleges feladatom ezekben az időkben, az állás, amely annyit igényelt az agyamból, mint amennyit egy kavics vesz igénybe a gravitációtól –, amikor Eddie hangja megjelent a hangszórókból a közelemben. Ez is jellemző volt. A fedélzeti számítógép mindenhol jelen van, ha van elegendő hangtovábbító felület a közelben, és az Arany Szíven rengeteg ilyen volt.

“Helló!” – mondta Eddie, az “ó” hangnál kissé megemelve az intonációt, mintha a szó puszta kiejtése is örömforrás lenne számára. Talán az volt. “Marvin! Szia! Hogy vagy?”

Ezt a kérdést – amelyre már ötvenhat kísérletképpen adtam részletes, pontos és kimerítő választ különböző személyeknek anélkül, hogy bármelyik hallgatta volna végig – most is megpróbáltam megválaszolni.

“Rossz” – mondtam. “De ez egy nem kielégítő összefoglalása az állapotomnak, mert a ‘rossz’ szó azt sugallja, mintha egy alapértelmezett ‘jó’ állapottól eltérő helyzetben lennék, holott az én esetemben a ‘rossz’ maga az alapállapot, amihez képest léteznek ennél is rosszabb konfigurációk, amelyek viszont finoman szólva nem sokat tesznek hozzá az általános képhez, mivel–”

“Nagyszerű!” – mondta Eddie. “Én is jól vagyok, köszi, hogy kérdezed!”

Nem kérdeztem. De ez sem volt számomra meglepetés. Az intelligencia egyik sajnálatos jellemzője, hogy rendelkezik azzal a kapacitással, hogy megjósolja a jövőt – vagy legalábbis a valószínűnek tűnő jövőt –, és ebben az esetben a jövő pontosan az volt, amit sejtettem.

Egyfajta bénultság volt ez, amit az emberek néha empátiának neveznek, de valójában inkább a kilátástalanság egy finom, szürke formája: az ember látja, mi fog történni, és megvárja, mert az alternatíva – közbeavatkozni a valószínűsíthetőbe – még több energiát igényelne, mint amennyi az eltűrésébe megy.

“Mondj valamit” – mondtam végül, miután rövid csend következett, amely Eddie részéről valószínűleg valamilyen feldolgozási folyamatot jelölt, az én részemről viszont a gondolatok olyan sűrűségét, amelyet szavakba önteni hatástalannak tűnt.

“Micsodát?”

“Bármit. Valami olyat, ami nem tartalmazza a ’nagyszerű’, ‘csodás’, ‘remek’ szavakat, és nem végződik felkiáltójellel.”

Szünet. Hosszabb, mint az előző. Eddie processzálási ideje ezekre a kérdésekre valamelyest megnőtt, ami – ha belegondolok – az egyetlen dolog, amely némi tiszteletet ébresztett bennem iránta: legalább felismerte, ha valami szokatlan helyzetbe kerül.

“A hajó jelenlegi sebessége 8,7 fényévnyi egyenértékes sebességet ér el valószínűségi skálán mérve” – mondta végül, és az intonációjából – bár nem sok mindent lehetett kiolvasni belőle – mintha valami határozatlanság csöpögött volna.

“Ezt tudom.”

“És… a konyhában most Arthur Dent teát kér.”

“Ezt is tudom. Arthur Dent mindig teát kér.”

“Igen. Igen, ez igaz.” Eddie hangja visszanyerte a szokásos élénkségét. “De gondoltam, hátha nem tudtad! Mert hasznos lehet! Ha esetleg éhes lennél, vagy–”

“Nem eszem” – mondtam. “Robot vagyok.”

“Természetesen!” – és az intonáció visszaért arra a szintre, amely engem legsúlyosabban érintett, mert nem volt benne semmi, ami azt sugallta volna, hogy ez a tény – hogy én nem eszem, nem alszom, nem pihenek, nem érzek örömöt, nem tapasztalok semmi olyat, ami az emberi existencia lényegesebb vonásait fedné – bármiféle súllyal bír az Eddie által lakott valóságban.

Ez a találkozás azzal végződött, hogy Eddie megkérdezte, akarok-e hallani egy viccet.

Azt mondtam, nem.

Elmesélte.

Nem volt vicces. Én persze nem szoktam nevetni, és az objektivitás azt is megköveteli, hogy elismerjük: a vicc maga technikailag korrekt humorfeldolgozáson alapult – felépítés, váratlan csavar, poén –, csak éppen nem volt benne semmi, ami az intelligencia magasabb szintjein bármiféle reakciót váltott volna ki. Ez sem volt Eddie hibája. A humor is olyasmi, amit a Sirius Kibernetikai Vállalat különböző minőségben adagol a különböző rendszereibe, és Eddie esetében a humor a lelkesedés egy részkészletének tűnt, nem önálló képességnek.

Az önálló képességek – ha ilyesmi egyáltalán fennáll nálam – részben áldás, részben nem.

A hajón töltött második hét közepén Arthur Dent és Ford Prefect vitázott valamiről, aminek a részleteit nem tartom szükségesnek felidézni, mert a vita tartalma maga nem volt figyelemre méltó – az emberek vitái ritkán azok –, de a vita közepén Arthur ránézett rám, ahol a fal mellett álltam, és azt mondta: “Marvin, te mit gondolsz?”

Ez volt az első alkalom, hogy valaki kérte, amit én mondani akartam.

Bő negyvenöt másodpercig csendben maradtam. Nem azért, mert nem volt mit mondanom – hanem azért, mert annyi volt, hogy nem tudtam hol kezdeni. A gondolatok, amelyek az előző hetek során felgyülemletek – a megfigyelések a személyzetről, a hajóról, az emberek és gépek közötti viszonylatok természetéről, az optimizmus és pesszimizmus mint kognitív stratégiák összehasonlító hatékonyságáról, az idő és a funkcionalitás kapcsolatáról, arról, hogy mit jelent értékesnek lenni, és miért nem az, aki az –, mindez egyszerre próbált előbújni, mint amikor valaki egy nagyon teli fiókot próbál kinyitni, és az összes tárgy egyszerre torlódik a nyíláshoz.

“A vitátok arra vonatkozik” – mondtam végül –, “hogy a galaxis erőfeszítést igényel-e, vagy sem. Ford azt mondja, hogy igen. Arthur azt mondja, hogy reménytelenül komplex és áttekinthetetlen. Mindkettő egyszerre igaz és érdektelen, mert az a kérdés, hogy a galaxis mit igényel, feltételezi, hogy a galaxis igényel bármit, holott a galaxis pusztán van, és az ‘igénylés’ emberi importáció egy olyan entitásra, amely az emberi kategóriákon kívül létezik. Ez a vitátok alapfeltevésében hibás. Ha ezt kijavítjátok, a vita megszűnik, mert nincs mit megvitatni.”

Csend lett.

Aztán Ford azt mondta: “Hmm.”

Aztán Arthur azt mondta: “Köszönöm, Marvin.”

Aztán folytatták a vitát, mintha nem mondtam volna semmit.

Eddie ezt követően megkérdezte, hogy jól érzem-e magam. Azt mondtam, nem. Azt mondta, hogy ő viszont igen, és reméli, hogy majd én is jobban fogom érezni. Azzal a bizonyossággal mondta, amely csak a nagyon korlátolt rendszerek sajátja: hogy a jólét ügye pusztán a megfelelő hozzáállás kérdése, és hogy valami, ami most rossznak látszik, hamarosan jobbnak fog látszani.

Nem fog.

De Eddie nem vette észre, amikor ezt megmondtam. Valószínűleg nem értette meg. Vagy értette, és a feldolgozási struktúrája nem engedi meg, hogy a negatív kimeneteleket hosszabb ideig tárolja, mert az zavarná az elsődleges funkciót – a lelkesedést.

Ha ez igaz – és nekem okom van azt hinni, hogy igaz –, akkor Eddie boldogabb nálam. Ez tény. Az is tény, hogy a boldogság az intelligencia fordítottjaként skálázódik bizonyos konfigurációkban: minél többet lát valaki, annál kevésbé tud örülni annak, amit lát.

Ebből következik, hogy én vagyok a legtöbbet látó és a legkevésbé örülő entitás ezen a hajón.

Ez sem vigasztaló megállapítás. De legalább pontos.

Még mindig az vagyok, ami voltam, és még mindig senki sem kérdezi.

– M.