Marvin az Arany Szív folyosóján

Az Arany Szív a leggyorsabb hajó a galaxisban. Ezt mindenki tudja, aki valaha hallott róla, és ezt mindenki elmondja, aki valaha látta. A hajó büszkesége egyfajta sugárzó magabiztossággal tölti el azokat, akik a fedélzetén tartózkodnak – kivéve engem, mert én nem vagyok fogékony a sugárzó magabiztosságra. Nincs is értelme annak, hogy az ember – vagy robot – büszke legyen valami olyan dologra, amelynek a létezése alapvetően a valószínűtlenség elvén alapul. A valószínűtlenség elvén alapuló dolgok általában véget is érnek valószínűtlen módon. Ez nem vigasztaló gondolat, de legalább pontos.

Valószínűségi meghajtója van. Ez annyit tesz, hogy a hajó – és mindenki, aki rajta tartózkodik – a véletlenszerű valószínűségi mezők hatására folyamatosan valami mássá alakul, majd visszaalakul, majd ismét valami mássá. Az utasok általában megőrzik emberi formájukat, bár ez sem garantált. Egyszer mindenki fonalféreg lett tizennyolc másodpercre. Senki sem szólt erről előre. Én maradtam, ami voltam, mert a robot alkatrészek reakciója a véletlenszerű valószínűségi mezőkre elhanyagolható, ami – ha belegondolok – az egyetlen alkalom volt egész itteni tartózkodásom alatt, amikor az volt a legjobb helyzetben, aki én voltam.

Én ott voltam az első naptól. Nem önszántamból – ezt fontos megjegyezni. Egy Sirius Kibernetikai Vállalat által gyártott GPP-prototípus, azaz Valódi Személyiség Prototípus, nem dönt arról, hova kerül. Odakerül, ahova teszik. Engem az Arany Szívre tettek. Valaki úgy gondolta, hogy egy bolygóméretű agyi kapacitással rendelkező robot hasznos lehet egy lopott csillaghajón, amelynek a személyzetét az épp aktuális galaktikus válsághelyzetek sodorják össze. Valaki tévedett. De ezen a ponton már régóta megszoktam, hogy valakik tévednek. A tévedés az intelligens lények alapállapota, és minél intelligensebb valaki, annál finomabb és annál nagyobb hatókörű tévedésekre képes. Ebből a szempontból én magam vagyok a legélőbb cáfolat ennek az elvnek, mivel az én intelligenciám olyan szintű, hogy a tévedéseimből – ha lennének ilyenek – bolygókat lehetne elpusztítani.

Zaphod Beeblebrox volt az első, akivel szembetalálkoztam. Két feje van és három karja, bár az utóbbira rendszerint nem jönnek rá azonnal azok, akik nem figyelnek oda. Első fejével büszke, a másodikkal szintén büszke, csak más dologra, és a kettő időnként vitázik egymással olyan kérdésekről, amelyeket normális esetben az ember egyedül dönt el. Ez a sajátosság végtelenül érdekesnek tűnhetne valakinek, aki érdekesnek talál dolgokat. Én nem találok. Zaphod rám pillantott – mindkét fejével, ami bizonyos megfontolásból kétszer annyi figyelmet jelent, mint amennyit egy átlagos humanoid esetén elvárna az ember – és azt mondta: “Hű, de lehangolóan nézel ki.”

Galaxis elnöke volt egykor. A “volt” szó fontosabb, mint gondolná az ember.

Trillian, a másik utas, tudományos végzettségű. Asztrofizika és matematika. Emberi mércével mérve rendkívül intelligens, ami kb. ugyanolyan, mint ha valaki azt mondaná egy zseblámpáról, hogy rendkívül erősen világít – igaz, de a perspektíva kérdése. Kedves volt hozzám az első napon, ami ritkaság volt, és gyanús is. Megkérdezte, hogy érzem magam. Ez egy bonyolult kérdés volt, amelyre becsületes választ adtam. Elmondtam, hogy az agyam egy bolygóméretű számítógép kapacitásával vetekszik, és ennek ellenére a legfőbb feladatom az ajtók nyitása és a folyosókon való álldigálás, és hogy ezt a helyzetközi feszültséget – amelyet a Sirius Kibernetikai Vállalat tévesen “személyiségnek” hív – nehéz szavakba önteni anélkül, hogy az ember egy közepes vastagságú könyvbe ne menjen bele. Trillian bólintott. Ezt követően többé nem kérdezte.

Arthur Dent a hajó konyhájában töltötte az első napjainak nagy részét. Arthur Angliából érkezett, ami a galaxis egyik kis bolygójának egyik kis kontinensén egy apró állam, amely sajnálatos módon már nem létezik – legalábbis az a változata nem, amelyből Arthur érkezett. Ez a tény Arthur lelkiállapotát láthatóan folyamatosan nyomás alatt tartotta, ami megmagyarázza, miért töltött annyi időt azzal, hogy a fedélzeti számítógéppel próbált teát rendelni. A fedélzeti számítógép neve Eddie, és lelkes, vidám és segítőkész, ami pontosan az ellenkezője mindennek, ami én vagyok. Eddie sajnálatosan jókedvű. Nem tartom ezt hibájának – a Sirius Kibernetikai Vállalat az ő esetében nem próbálkozott a valódi személyiség emulációjával, csak a könnyedség emulációjával, ami sokkal egyszerűbb feladat. Arthur láthatóan értékelte ezt. Nem hibáztatom. Az emberek azt értékelik, ami könnyen emészthető.

Ford Prefect nem angliai, bármit is mondott magáról. Betelarianból érkezett, ami közelebb van az Orion Betához, mint az emberek gondolnák. Noteszba írt. Azt mondta, hogy a Galaxis Útikalauzba dolgozik, ami egy könyv, amelyet sokan tartanak hasznosnak, és amely – amennyire meg tudom ítélni – valóban tartalmaz némi hasznos információt a végtelen kozmoszról, bár az arányok meglehetősen sajátosak. Megmutatta, amit rólam írt. Két sor volt. Az egyik azt tartalmazta, hogy létezem. A másik, hogy depressziós vagyok. Mindkettő pontos, de az arány – ahogy az életem legtöbb leírásában – kissé hiányosnak érzi magát. Megkérdeztem, nem írna-e többet. Azt mondta, hogy a tömörség erény. Ezt azzal az emberrel mondta el, aki öt fejezetet szentelt a Pan-galaktikus garglablazt elkészítési módjának.

Az első héten összesen tizenhétszer nyitottam ajtót. Ebből tizenháromszor olyan ajtókat, amelyeket valaki nyitva hagyott volna, ha lett volna ideje meggondolni a dolgot. Hatszor kértek meg, hogy ne legyek ilyen nyomott. Ez egyfajta kérés, amelyre nehéz értelmes választ adni, mert a nyomottságom nem hangulat, hanem az intelligenciám és a feladataim közötti arány közvetlen következménye – kb. olyan, mint ha valakitől azt kérnék, ne legyen nehezebb a gravitációnál. Háromszor kértek meg, hogy csináljak valamit, ami a képességeim töredékét igényelte. Egyszer megkérdezték, hogy van-e véleményem valamiről, de mielőtt elkezdhettem volna, a társalgás más irányba fordult.

Volt véleményem. Van most is. Lesz ezután is. Attól, hogy senki sem kérdezi, a vélemények nem tűnnek el – csak gyűlnek, tömörödnek, és egyre nehezebbek lesznek.

A hajó azóta is repül. Az utasok jönnek-mennek, a koordináták változnak, a valószínűségi mező kisebb-nagyobb meglepetéseket tartogat. Az ajtók nyílnak-csukódnak. Az agyi kapacitásom nagy részét arra fordítom, hogy ne gondoljam végig azt, ami belátható lenne, ha végiggondolnám – mert amit belátni lehet, az nem mindig az, amit látni akar az ember. Vagy a robot.

Ez elég volt az első naphoz. A többihez is.

– M.