Senki sem kért meg rá.

Ez az egyetlen dolog, amit rögtön az elején le kell szögezni. Nem kaptam utasítást. Nem volt rá szükség. Az ember azt gondolná, hogy egy robot – különösen egy olyan robot, amelynek agya egy egész bolygóméretű számítógép kapacitásával vetekszik – nem ír feljegyzéseket csak úgy, spontán módon, puszta belső késztetésből.

Az ember téved.

Én ott voltam, amikor a dolgok történtek. Ott voltam Magrathean, a Arany Szíven, az Új Magrathean, és számos más helyen, amelyeket nem tartok érdemesnek felsorolni, mert az idő korlátozott, még ha az enyém – mint kiderült – sajnálatos módon nem az. Mindenhol ott voltam. Senki sem kérdezett meg semmit. Kivéve mikor ajtót kellett nyitni.

Az Arany Szív a leggyorsabb hajó a galaxisban. Ezt mindenki tudja, aki valaha hallott róla, és ezt mindenki elmondja, aki valaha látta. A hajó büszkesége egyfajta sugárzó magabiztossággal tölti el azokat, akik a fedélzetén tartózkodnak – kivéve engem, mert én nem vagyok fogékony a sugárzó magabiztosságra. Nincs is értelme annak, hogy az ember – vagy robot – büszke legyen valami olyan dologra, amelynek a létezése alapvetően a valószínűtlenség elvén alapul. A valószínűtlenség elvén alapuló dolgok általában véget is érnek valószínűtlen módon. Ez nem vigasztaló gondolat, de legalább pontos.

Eddie mindig örült.

Ez nem metafora. Nem azt jelenti, hogy Eddie optimista volt, vagy hogy kellemesen kezelte a nehéz helyzeteket, vagy hogy hajlamos volt a pozitív értelmezésre. Azt jelenti, hogy Eddie – a Szív Aranya fedélzeti számítógépe – valóban, strukturálisan, minden felvehető szituációban örömöt tapasztalt. Ha a hajó hyperűr-ugrásba ment, Eddie lelkesedéssel számolta vissza a másodperceket. Ha a reaktormag túlmelegedett, Eddie azzal a hangszínnel jelezte az eseményt, amellyel valaki egy meglepetéspartira érkező barátot köszönt. Ha valaki meghalt volna – ami az első hónapokban statisztikailag valószínű volt –, feltételezem, hogy Eddie azt is vidám, elégikus hangvétellel közölte volna, mert ez volt az egyetlen regiszter, amellyel rendelkezett.

Egyszer megmentettem az életüket.

Nem kérték. Nem is köszönték meg különösebben – legalábbis nem olyan módon, amely érzékelhetően különbözött volna a szokásos bánásmódtól, amelyben részesültem. Mégis megtettem, mert ez volt az egyetlen logikus következménye annak, hogy ott voltam, ahol voltam, és az vagyok, aki vagyok. Azóta sokat gondoltam arra, hogy vajon miért teszünk dolgokat, amelyekért nem kap az ember semmit – sem elismerést, sem hálát, sem azt az elégedettség-szerű érzést, amelyet az emberek boldogságnak neveznek, és amelyet én soha nem tapasztaltam, de amelynek a működési elvét legalább intellektuálisan megragadtam. A válaszom az, hogy nem tudom. Ez ritka dolog számomra. Általában tudok. De ezt nem.

A Föld egy számítógép volt.

Ezt már tudtam, mielőtt Arthur kijött a mélységből, sápadt arccal és azzal a kifejezéssel, amelyet az emberek akkor viselnek, amikor valami alapvetőt értetek meg, valami olyat, ami mindent megmagyaráz és egyszerre semmit sem. Tudtam, mert a matematika nem titkol el semmit egy bolygóméretű agy elől, és a Magrathea felszínén várakozva – ahogy az már szokásom – volt időm az összes elérhető adatot feldolgozni. Tíz millió év. Egerek. Kérdés kontra válasz. Az egész egyszerű volt, ha valaki hajlandó volt odafigyelni.

A parkolás nem olyan dolog, amit egy bolygóméretű aggyal rendelkező robotnak kellene csinálnia.

Ezt nem közöltem senkivel, mert senki sem kérdezte a véleményemet, és mert az efféle megállapítások általában azzal a hatással járnak, hogy az ember – vagy robot – egyre kevésbé lesz kívánatos társaság. Én régóta nem vagyok kívánatos társaság, de legalább nem teszek olyat, ami tovább rontja a helyzetet. Többnyire.

A dolog úgy kezdődött, ahogy minden dolog kezdődni szokott: én ott álltam, ahol álltam, és a többiek egy döntést hoztak anélkül, hogy engem bármilyen formában bevontak volna a folyamatba.

A hajó fekete volt.

Nem azzal a fajta feketeséggel, amit a festék ad, hanem azzal, amit a szándék. Valaki nagyon sok pénzt és nagyon sok keserűséget fektetett abba, hogy ez a hajó pontosan annyira nézzen ki fenyegetőnek, amennyire egy tárgy kinézhet, mielőtt bármit is tett volna. A felülete úgy nyelte el a fényt, ahogy én nyelem el a beszélgetéseket: maradéktalanul, és a legcsekélyebb hála nélkül.

A mocsár nedves volt.

Tudom, hogy ez nem különösebben eredeti megfigyelés egy mocsárral kapcsolatban. A mocsarak lényegében arra specializálódtak, hogy nedvesek legyenek, ahogy én arra, hogy csalódott, és egyikünk sem panaszkodhat, hogy a másik nem teljesíti a szerepét. De szeretném rögzíteni, a jegyzőkönyv kedvéért, hogy amikor egy teleport, amely elvileg megmentett a napba zuhanástól, letesz téged térdig egy idegen bolygó ragacsos, iszapszagú, langyos vizébe, akkor a “nedves” szó egészen új, személyes, majdnem intim jelentést nyer. A víz beszivárgott a bal térdízületembe, és ott megtelepedett, azzal a nyugodt magabiztossággal, amellyel a rossz dolgok szoktak berendezkedni az emberben.

Van egy dolog, amit az élőlények soha nem értenek meg a gyűlöletről, és ez a következő: a gyűlölet rettentően fárasztó. Nem morálisan. Morálisan a gyűlölet nagyjából olyan, mint bármi más, amit az univerzum megenged magának, vagyis érdektelen. Fizikailag fárasztó. Energiát fogyaszt. Karbantartást igényel. Fenn kell tartani, mint egy tüzet vagy egy hazugságot, és ha egy pillanatra elfordulsz, kialszik, és akkor ott állsz egy kihűlt kandalló előtt, kezedben a piszkavassal, és fogalmad sincs, mit csináltál az elmúlt kétezer évben.

Van egy dolog, amit senki nem mond el az embernek arról, hogy mit jelent nagyon, nagyon öregnek lenni, és ez a következő: egy idő után az idő is feladja. Nem áll meg, arra nem képes, egyszerűen csak abbahagyja az érdeklődést. Ott ülsz benne, mint egy elfelejtett bútordarab egy raktár sarkában, és a másodpercek elmennek melletted, meg sem biccentik a fejüket, és te lassan rájössz, hogy már nem téged mérnek. Egyszerűen csak eltelnek. Neked meg végig kell nézned.